Utolsó előtti ítélet

Nyilván annál nincs is rosszabb, mint amikor valóban elvész a kincs, az előbb még ott volt, de jött a bomba, földrengés, aszteroida, és nem maradt, csak a helye. Az emléke, fényképek, múlt. De nem sokkal jobb ez a változat. Volt egy szobrunk, egészen 1972-ig, amíg egy ausztráliai hazánkfia, Tóth László, kezében a kalapáccsal azt nem kiabálta, hogy ő a feltámadt Krisztus, és elkezdte ütni a márványt. Szerencse, hogy a kő elég kemény, tizenöt ütéssel is csak Szűz Mária karját és orrát sikerült letörni. Volt már sérülése a Pietának, a bal kéz ujjai nem az eredetiek voltak, de ekkora bántódást addig nem szenvedett. A jelenlévők pedig pont azt tették, amit, félek, bármelyikünk tenne: zsebre tették a letört darabokat. Valakinek a világban van egy eredeti Michelangelo-orra.

A restauráció, persze, csodákat tett, a hátból kivett darabbal az orrot is pótolni tudták, de a szobor azóta golyóálló üveg mögött nézhető. Csak hát nem nagyon látható, nem is az üveg, hanem a távolság meg a magasság miatt. Jézus arcát protekció nélkül nem nézheti meg senki, még protekcióval is elég nehéz lehet megmagyarázni, mit keres ott a létra a Szent Péterben. Nem maradt más a szoborból,mint a ténye, hogy ott van. Nem is nagyon lehet vele mit kezdeni, mint eléállni, és magunkra fordítani a telefont: itt is voltam. Még maradt az a hihetetlenül puha duzzanat Jézus hónaljánál, hogy ilyet tudott Michelangelo. 

Tóth László aligha a feltámadt Krisztus, de furcsa módon ítéletet mondott. Nem utolsót, de mégis az egész emberiségre vonakozót: nem vagyunk méltók.