Az oltár előtt

Mindenféle okosságra kellene késztessen a béke oltára, az Ara Pacis Rómában. Például, hogy milyen egyszerű is lehetne az élet, ha megmaradt volna a többistenhit, és csak föl kellene újítani a fiatal istennő, a Béke tiszteletét. Mert itt körülbelül ez történt, a sok háború, polgárháború, magántorzsalkodás után azt mondták: elég. Építsük meg ezt a nagy márványoltárt, és jöjjünk ide tógában, nagy tisztelettel. Áldozzunk a békének, amiről vagy akiről mindenki beszél, de a valóságban eddig csak azok szerették, akik a létra tetején álltak. Ők szívesen mondták a többieknek, hogy a legfontosabb: minden maradjon így, és ne bántsuk egymást.

Ha már itt tartunk, Augustus mintha azt is üzenné, hogy nincs semmi baj, ha a család foglalja el az államot, itt az egész rokonság, a történészek néha összevitatkoznak, hogy ki kicsoda, de itt vonul mindenki a családfő mögött, rokonok benősültek, leszármazottak, barátok. Ma azt mondanánk, maffiaállam, de Rómának a fénykor volt. 

Nem, valahogy nem ezt akarom mondani. Nem is ez jár a fejemben,miközben nézem a menetet, hanem azok, akiknek mintha egy óriási rajzszög volna a fejükre erősítve, hegyével fölfelé. A flamenek, Róma papjai, akiknek megtisztelő hivatásuk elég sok kötöttséget hozott. Nem érinthettek fémet, nem lovagolhattak, nem hagyhatták el a várost, nem aludhattak három egymást követő napon más ágyában. Nem mutatkozhattak a nyilvánosság előtt az apex, vagyis enélkül a furcsa sapka nélkül. Egy Sulpicius nevűt meg is fosztottak papi tisztségétől, mert leesett a sapka a fejéről, miközben áldozatot mutatott be. 

Nyilván van valami magyarázat arra, hogy miért kellett egy kihegyezett olívabotot viselni a fejükön, Erich von Däniken feltehetően azt mondaná, vagy mondta is, hogy a régi rómaiak valami űrlényeket láttak, ezért képzelték, hogy az istenekkel csak azok lehetnek kapcsolatban, akiknek antenna lóg ki a fejéből. Vagy azok, akik a márványba faragott kapcsolattartókat nézik?