Már csak azért is érdemes idegenben operába menni,hogy az ember rehabilitálja a magyar közönséget. Köhögnek? Megszólal a telefonjuk? Tessék már eljönni Rómába. Igaz, telefon nem csengett a Cosi fan tutte alatt, de, mondjuk, a nyitányt itt is úgy értelmezik, mint valami szerzői tévedést: direkt zajonganak, hogy hangosabban kelljen beszélni. A szokott közönségi rendetlenkedés mellé Rómában új formák társulnak. Ilyen a pufidzsekik surrogtatása, mert a ruhatár nem kötelező, a szénsavas ásványvizek palackjainak nyitogatása és elejtése, és, ami számomra a legkülönösebb, sokan voltak, akiknek az előadás alatt jutott az eszébe, hogy elfelejtették bevenni a gyógyszert. Táskacipp, neszeszercipp, aztán a fóliázott műanyaglap zörgetése, a tabletta pukkanó kinyomása. Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak.  

Azért volt előadás is. Zeneileg nem különösebben jelentős, az már a nyitány alatt kiderült, a fiatal karmesternő, Speranza Scapucci ugyan nagy lelki nyugalommal javította a hibákat, rossz belépéseket, ritmusból való kizökenéseket, de az embernek az volt az érzése, hogy ezek a hibák nélküle nem is keletkeztek volna, hogy ez a nagy nyugalom néha az énekesek agyára ment, lüktettek volna Mozarttal, de nem lehetett. Nyilván jobban kellene ismerni a Teatro dell'Opera zenekarának állapotát ahhoz, hogy ezt észszerű kompromisszumként tudja értékelni az ember, az biztos, hogy a kürtösök nem az élvonalból kerültek ki. 

Az énekesek mind olaszok voltak, és az első pillanatban az volt az igazán meglepő, hogy itt a szép hangú emberek választják ezt a pályát, nincs az az érzés, mint otthon, hogy aki nagyon el van szánva, az előbb vagy utóbb operaénekes lesz. A legnagyobb név viszont a rendező Graham Vick volt, aki nagyon színes jelmezekben, nagyon üres és nagyon fehér színpadon dolgoztatta a fiatalokat. A kulcsszó az iskola, amint a darab alcíme is mutatta: a szerelmesek valóban iskolába járnak, rövid gatyás Ferrando, zöld pólós Guglielmo vitatkozik a tanár úrral, aki szemüveges, tweedzakós, és a táblánál magyaráz. Despina a takarítónő. Elég jól megáll a lábán a koncepció egy ideig, aztán már kicsit nehéz követni, hogy a két tanuló minek öltözik fekete klepetusba, talán logikusabb lett volna a tornaterembe átvinni a cselekményt. A második részben aztán a lánykák is dögösítik magukat, flitteres rövid ruhában sétálgatnak, mintha plus size modellek volnának. Elbuknak, mégis boldogok lesznek, lehetne ez valami római üzenet. Vagy lehet az is az üzenet, hogy nem most fogja Róma megszeretni a Cosi fan tuttét. Eddig mindössze ötször játszották az operában, de a legmeglepőbb, hogy 1950-ben vették észre: a mű egyáltalán létezik. Persze, megvannak a saját hagyományaik, a bejáratnál két tenor, Beniamino Gigli és Giacomo Lauri-Volpi bronzszobra néz a vendégek feje fölött a messzeségbe. Gigli nagy fantáziával még elképzelhető lett volna Ferrandóként, de Lauri-Volpi...