Remélni sem mertük harminc éve, hogy lesz majd 2017-ben egy nagy búcsúturné, amikor José Carreras elbúcsúzhat a közönségétől. Akkoriban, vagyis 1987 nyarán az volt az olasz pletykalapok címlapján, hogy sírva mondta a tenor: ha túlélem, akkor sem tudok többé énekelni. És itt volt, énekelt, ép hangon, erővel, szép színnel, a rajongók azt kapták, amit reméltek, és még az is megadatott, hogy azt mondhassák: miért ilyen korán. 

Csak emlékeztetőül: Pavarottinak is lett volna búcsúutazása a világ körül, de már le kellett mondania. Domingo meg nem búcsúzik, inkább énekel. 

Persze, hogy túl könnyű asszociáció mindig a másik kettőt említeni, de ez nem valami háromtenorizmus. Ez volt a világ, amelyben megtanultam szeretni az operát. Ezek voltak az operalemezek. Amelyiken nem szerepelt valamelyik, az biztos lehetett a piaci sikertelenségben. És hiába próbálták meg így vagy úgy, kényszerből vagy kísérletező kedvből megtörni az uralmukat, képtelenség volt. Se Francisco Araiza, se Neil Shicoff, se Gösta Windergh se Roberto Alagna nem ért oda a negyedik tenor szerepébe. Hárman maradtak. Aztán ketten. Most meg egyedül Domingo. És ő sem tenor. 

De most még maradjunk a római koncert előtt, még hivatalosan nincsenek, csak valaki meséli, hogy itt van Carreras, itt Pesten, az Olasz Intézetben veszik föl a Fedorát. Uzsgyi. Persze, már nincs sehol, elkészült a lemez, csak egy kirajzszögezett papír maradt utána: A PÉNTEKI FELVÉTELEK CARRERAS MŰVÉSZ ÚR KÍVÁNSÁGÁRA A KÖVETKEZŐKÉPPEN ALAKULNAK. Szóval itt volt. A vicces kedvű technikai munkatársak még fölajánlották a rajongóknak a teafiltert. Ebből készült az ital, amit ivott a kis ember. Kösz, inkább nem. 

Aztán jött az Andrea Chenier-re, később a Toscára, hallottam, ahogy a vécében beénekelt, te jó ég. Azért ez egy hang. Közben a betegség, majd tényleg a római koncert, ahol többé-kevésbé kiosztották a szerepeket. Az operavilágban betöltött szerepeket. Domingo a művész, Pavarotti a hang. És Carreras mi? Az esendő. Akit szeretünk. Akit oda lehet állítani melléjük. Ütközőfelület. A kis José. 

Nem mondom, hogy ez nem egy karrier, de a valóság ennél bonyolultabb. Egyrészt mert ott vannak a hetvenes évek, azok az elképesztő élő felvételek, másrészt mert a nyolcvanas évtizedben is voltak szerepek, amelyekben egyszerűen jobb volt, mint a nagy termetű társak. Például a Carmenben. Pavarottit nem is lehetett tizedesnek öltöztetni, nem is énekelte a szerepet, Domingo pedig eleve olyan volt, mint egy tábornok. Carreras meg csak ott ült, ott ül ma is a Zeffirelli rendezésben a Metropolitan színpadán, DVD-n, és az, akinek lennie kell, a tévedés, Carmen tévedése. Azt hitte, hogy ez a szép ember másra vágyik, több annál, semmint hogy egy életpálya végén őrmesterként vonuljon nyugdíjba. Bele is halnak mindketten ebbe a tévedésbe. 

Ha ehhez fogható Carreras-élményt kellene az elmúlt húsz-harminc évből előkeresni, nem volna könnyű a feladat. Eleve mindig benne volt a szorongás, az ember azt érezte, hogy fél a színpadon, ezért aztán ordít. Van mivel, de ordítva elég nehéz kifinomult üzeneteket átadni. Bömbölte a dalokat, minden karácsonykor fölbosszant a lemeze, olyan mereven és értelmetlenül énekel rajta. Nem baj, azért minden karácsonykor meghallgatom, így kerek a világ. Jöttek a nagy gálakoncertek, egymástól megkülönböztethetetlenül, mindig a Granada volt a vége, mindig ugyanúgy, fölemelte a két kezét, megnézte a mikrofont magának, és beleüvöltötte a dalt. Nem mintha ez nagyon zavarta volna a rajongókat, szerették, őt szerették, a hangját szerették, nem a művészetét. Ahogy most is, mosolytalanul, de állva a nagy nyomás alatt, a mandzsettáját igazgatva, még egyszer, utoljára, és aztán vége, járhat Barcelona-meccsekre, meg melegebb éghajlaton, nem kell a hülye európai telekben utazgatni meg énekelni. Boldog és hosszú nyugdíjas éveket, te kedves José.