Pár ezredév

Mi, persze, ezt ismerjük. Pár ezredév gúláidat elássa. Nincs örökkévalóság, még emberi léptékkel sem. De Rómában minden arról szól, hogy pár ezredév semmit sem számít, állnak a régi kövek, repedten, mohosan, de állnak. És akkor jön William Kentridge, és hozzá mer tenni ehhez valamit. 

Ötszáz méteren át húzódik a fríz a Tevere partján, körülbelül a Magyar Intézettel szemben, a másik oldalon. az antik formának megfelelően menetelnek, nincs eldöntve, hogy diadal- vagy gyászmenet, leginkább mindkettő egyszerre. Róma van a képeken, a római művészet a kezdetektől, az anyafarkastól, akinek a teje két csuporba folyik, és hozzávetőlegesen Fellini a vége, Ekberg és Mastroianni a Trevi-kút helyett egy fürdőkádban öleli egymást. Nézi az ember, amit eddig látott, Jeremiás prófétát, a fejjel lefelé keresztre feszített Szent Pétert, húzzák-vonszolják a műkincseket. Egy agyonütött emberen fekszik egy másik, azt hittem Romulus és Remus, de valószínűleg Pasolini a halott. Ezt és így és ide, mélységes tisztelettel a művészet története iránt, és mélységes tisztelettel önmaga művészete iránt, hogy igen, megtehetem, Kentridge vagyok Dél-Afrikából, utódja a régi nagyoknak. 

És a technika. Grafikák, amelyeket úgy hoztak létre, hogy lefedték a piszkos falakat, aztán megtisztították mellette a követ, szürke alapon sötétebb szürke, nyilván már szürkült valamit az egész újkorához képest, dolgozik a sok kipufogó, a városban mocorgó egymillió autó. Pár ezredév? Pár évtized. Már most is belefirkáltak itt-ott kék festékszóróval. Vagy megvédik mind az ötszáz métert, plexit tesznek rá, konzerválják. Fényképezik. Végül is: ez Róma. Őrzött és használt múlt, itt mindenki tudja, honnét jött és hová tart.