Rokonszenvedés

Tetszik, majdnem minden tetszik a Jurányiban játszott előadásban. A fura a címe, Benedict Wells írta, regénynek, nem tudom, honnét jött az ötlet, hogy színdarabbá kellene átvariálni. Mert ez pont nem tetszik: maga a darab. Azt sem tudom, hogy az ötlet rossz-e, vagy Fekete Ádám munkája, inkább az ötlet. Egyszerűen más egy fiatal regényíró világlátása, főleg, ha arról ír, hogy ő egy fiatal regényíró, aki hasztalan próbálkozik, pedig tehetséges. Színdarabhoz nem lehet önimádni. A lírai én tényleg csak arról szeret beszélni, hogy én, én, én, és nyilván, ha a fiatal regényíróról kiderül, hogy lángelméjű, akkor majd érdekes is lesz ez az én, én, én, és egy csomó másik fiatal regényíró keres majd reményt és talál majd erőt a harcaiban. Addig meg azt mondom, azért adják vissza a kéziratod, mert az egész világból senki más nem érdekel, csak te, te, te, aki ülsz a pincelakásban, és nehezen kelsz, nehezen fekszel. 

Mindez drámában még könnyebben esik le a padlóra, hiszen csak arról van szó, hogyan mennek az idegekre a nem kellően figyelmes barátok, hogyan akarnak megszerezni maguknak a méltatlan szerelmek, idősebb okosok és fiatalabb buták. Hol vannak itt a többféle igazságok, a párbeszédek lehetőségei? A nézőember vagy fiatal regényíró, de akkor nem megy színházba, vagy idősebb néző, akkor meg örül, hogy ezt a korszakot ép bőrrel vagy legfeljebb kisebb sebesülésekkel, de megúszta. 

Látom, hogy jó, ami jó, meg van rendezve, el van játszva, Rada Bálintban benne van a főszereplő tehetsége, talán a formátuma is, de érezni csak azt érzem, hogy hú, még csak két perc telt el az egészből, és csak annyi biztos, hogy ez jó nem lesz.

Mondjuk tényleg nem is lesz, ha ez vigasz.