Két Mozart között

Majdnem  harminc éves, de úgy néz ki, mint aki majdnem húsz, és úgy is játszik, mindenféle szorongás nélkül, nem akad meg azon, hogy az övé legyen a világ legszebb hegedűhangja. A hangszere akár ismerős is lehetne, ex-Kavakos Guadagnini, szóval, ha jól következtetek, valamikor Leonidas Kavakos játszott rajta, talán amikor Nagy Péter volt a szonátapartnere. De eszemben sincs azt sejtetni, hogy megismerném egy hegedű hangját, főleg egy másik játékos kezében, nem is azt figyelem, csak feltűnik, hogy nem zsibongat el a Mendelssohn-koncert. Mi lesz a második részben?  

Marad Alexandra Soumm, ez a majdnem harminc, aki majdnem húsz, Nemzeti Filharmonikusok és Kovács János, és a teljesen váratlan élmény: Mozart A-dúr hegedűversenye. Hogy mennyire friss, mennyire él, mennyire megmozgatja a zenekart is, Kovács János arcáról sem tűnik el a koncentráció és a derű. Mennyire ritkán kapunk ennyire eleven Mozart-játékot szimfonikus koncerteken. Egy régi koncert jut eszembe, azzal nyitották meg a Müpát, és ott érezte talán utoljára ennyire jól magát a modern együttes és a régi mester. 

Abbahagyom a mesterezést is meg az emlékezést is. Én abbahagyom, de Alexandra Soumm nem, mikrofont kap meg egy papírt, magyarul olvassa föl, amit mondani akar. Három éve volt itt utoljára, Kocsis Zoltánnal zenéltek, és persze, hogy az ő ötlete volt a mai koncert programja, hogy két hegedűversenyt játsszon el. A Mozart A-dúrt nyilvánosan most először, talán ezért tudott annyira új lenni (ezt az utóbbit nem ő mondta). De szeretné elmesélni, hogy amikor itt volt, bementek a zeneigazgatói szobába, ott volt a zongora, hogy akkor eljátsszák a programot, a Sibelius Hegedűversenyt. Kocsis kinyitotta a kottát, mármint a Sibelius-kottát, és az egyik Brahms-szonátába kezdett. Tulajdonképpen nem is értem pontosan a történetet, hogy azt játszotta, ami a fejében volt, kottától függetlenül, vagy tesztelte a vendéget, mennyire tud reagálni, mennyire ismeri a saját repertoárját, mit tesz egy váratlan helyzetben. Akárhogyan is, megint ott volt közöttünk, csak azt ne higgye senki, hogy ettől kevésbé hiányzik. 

Soumm eljátszott egy Sarabande-ot Kocsis emlékére, a Nemzeti Filharmonikusok a Haffner szimfóniát, hivatalosan nem emlékezve, de úgy, főleg a két szélső tételt, mintha Kocsis is hallaná. Ezt a "minthát", ezt kellene elfelejteni.