Friedenthal, a heartbreaker

Azt írja a New York Times, hogy Friedenthal Zoltán alakítása heartbreaking (szívszakasztó? szívszorító?) a Titkainkban. És még írnak egy csomó szép jelzőt a többiekre is, akik Pintér Béla darabjában és társulatában szerepelnek. Kint vannak, és sikerük van, és nyilván ostobaság és udvariatlanság azt mondani erre, hogy ki hitte volna. Nem is arra mondom, hogy ki hitte volna, hogy jók. Tudjuk, hogy jók. Ki hitte volna, hogy ezt ennyire pontosan meg lehet érteni, ha feliratozva van? Ha a közönségnek fogalma sincsen, mennyire igazak a jelmezek és parókák, lehordott kordnadrágok és beléjük tűrt kockás ingek, átvetett tarisznyák, fejbe nyomott kucsmák. Nekem is volt minden. Mondjuk ezt a Halmos Béla-frizurát, oldalt elválasztott, de hosszú hajat nem hordtam, most meg már késő. Késő arra is, hogy a kordnadrágomba tojjak, ha meglátok egy sötét öltönyös, bajuszos embert, aki kimérten és voltaképpen intelligensen magyaráz a kultúráról, enged, aztán megrántja a pórázt, zsarol, játszik, és közben arra is figyel, hogy a másik képzelje azt, hogy ő játszik és ő zsarol. Ki hitte volna, hogy a Titkaink nem csak a mi titkaink, hogy olyan országban is megértik, ahol soha nem kellett Pánczél vagy egyéb fémipari termék elvtársaknak megfelelni. 

Persze, kishitűség. Mintha a Mefisztó csak a németeknek szólna. Vagy, ha már itt tartunk, a Mások élete, ami az amerikai kritikusnak is eszébe jut, óhatatlanul. Azt nem tudom, hogy a régi szenvedők vajon örülnek-e, hogy a közös ebtartó távoli helyen is gyűlölt figurává válik, legalább egy színházi este erejéig. Hogy valami kártérítés mégiscsak jár. Nem szenvedtetek hiába, színdarab lett belőletek. Mint Rómeóból és Júliából.