Onnét lehet tudni, hogy a törökök nem foglalták el Bécset, hogy olyan kedélyes az emlékük. Pipák, turbánok, török indulók. Mozarttól és Beethoventől egyaránt. Nálunk bezzeg nem akadt senki a 18. században, aki valami jópofa zenét írt volna törökös mellékízzel. Ahogy senki nem akadt mostanáig, aki valami jópofa orosz indulóval szórakoztatta volna a lakosságot. Ja, de igen: Bye-bye Szása. 

Mindegy, maradjunk a törököknél. Vagy az oroszoknál? Maradjunk Mozartnál, akinek a Török induló köztudomásúan az A-dúr zongoraszonáta utolsó tétele. Kicsit túl jó lett, homályba borítja a szonáta előző két tételét, de a zseni sem mindig egyformán zseni, van amikor az értőkhöz szól és van, amikor a nagyvilágnak. A Török indulóban éppen a nagyvilágnak. 

A nagyvilágban, persze, benne vannak a törökök is meg az oroszok is, így aztán a Török indulóból az utóbbi időben két pompás átirat is készült. Az egyiket Arkady Volodos készítette, hogy egy kicsit rácsodálkozzanak az emberek, micsoda keze van, micsoda ujjakat mozgató agyveleje, mennyire összetett a zenei gondolkodása, hogyan tudja sűríteni ezt a csodazenét. A másik átirat Fazil Saytól való, ő ráadásul török is, és az átdolgozása inkább jazzbe megy át, amolyan vállrángatós-szájtátós zongorázásba. Mindkettő fenomenális.

És akkor jön Yuja Wang Kínából, és a kettőt kombinálja. Korábban már játszotta a Volodos-változatot, azt is káprázatosan, de most jazz is meg sűrítés is. Olyan bonyolult, hogy egy ideig azt hiszem, ehhez már neki is nagyon kell koncentrálnia, bámulja a saját kezét, motyog a szája, de aztán rájöttem, hogy ez is csak játék, azért motyog, mert így kell dzsesszelni. Kedvenc ráadásdarabja, szólóesten is meg zongoraverseny után is lenyomja mostanában. Arra egészen kiváló, hogy a közönség semmi másra ne emlékezzen, csak erre a koncert után. Nem panaszként mondom, mert csak azt érzem: bár már látnám.