Csajkovszkij végnapjai

Semyon Bychkovot hallgatom mostanában, aki minden valószínűség szerint a legvastagabb szájat viseli a világ karmesterei közül, de, mondani sem kell, nem ezért szeretjük. Mert szeretjük, szeretem, nagy élmény volt néhány éve a Müpában, meg egyébként is: sokszor nagy élmény. Most éppen Csajkovszkij projektje van, London - New York, ami logikus, ha az ember orosz, vagy nem is tudom, kissé süsük a koncertszervezők, hogy mindenkiből specialistát próbálnak faragni, ha cseh vagy, játssz cseh zenét, ha magyar, akkor magyart. Kész csoda, hogy Gustavo Dudamelt ezen az elven, vagyis épp az elv megkerülésével be tudták futtatni, mert ha csak venezuelai szimfóniákat játszhatott volna, nagy bajban volna.

Mindenesetre Bychkov neve mellett most Csajkovszkij van, sőt, az is, hogy projekt, meg is jelent a Patetikus-szimfónia, soha nem tudom, hogy ezzel a címmel mit kezdenek az angol anyanyelvűek, hiszen náluk a szó jelentésváltozáson esett át, és annyit tesz: szánalmas. Ezt a szót ismételgeti az önmagát nézegető Füles a Micimackóban, amikor születésnapja van, és két ajándékot is kap. Mondjuk Karinthy (vagy a húga) sem értette, hogy mit jelent a szó, és költői szabadsággal "nagyképűség"-nek fordította, mindegy, úgy is értelmes.

A szimfóniánál és főleg Bychkovnál maradva: az ilyenkor szokásos interjúk egyikében elmondja, amit el szokás, Csajkovszkij rejtélyes halálát, hogy alig több mint egy héttel a Pathetique bemutatója után, és ezért is bevett dolog a szimfónia utolsó tételét halálzeneként értelmezni, belenyugvás az elkerülhetetlenbe. De miért kellett volna belenyugodnia, miért elkerülhetetlen, ha egyszer kolerában halt meg? Ez nem olyan betegség, amit meg lehet előre érezni, napjaim meg vannak számlálva, mindjárt ledönt a kolera. Ugyan. Hanem régóta vannak egyéb elméletek is, nem csak az étteremben megivott pohárnyi fertőzött víz. Lehet, hogy öngyilkosságra kényszerítette a társaság, kiderült a homoszexualitása és a bonyodalmas viszonyai, kiutálták, kiundorkodták  maguk közül. Lehet. Tolsztoj is érezhetően viszolyogva ír az Anna Kareninában két homoszexuális katonatisztről, karkötőt hordanak, fuj. De azért öngyilkosságról nincs szó.

Bychkov csak azért mondja el a lehetőségeket, mert úgy érzi, akár így, akár úgy, semmi oka nincs az ötvenhárom éves (bár korán öregedő) Csajkovszkijnak arra, hogy elfogadja a közelítő halált, nem kell belenyugodni, és, ami fontosabb, nem kell úgy vezényelni a szimfóniát, mintha erről volna szó, vége az életnek, szervusz, világ. Végül is nincs olyan, hogy homoszexuális zene, ha nem tudnánk Csajkovszkij szexuális irányultságáról, akkor is ugyanúgy hallgatnánk a műveit. Nincs más dolgunk ezt olvasva, mint bólogatni, bólongva hallgatom tehát a szimfónia Bychkov vezényelte lemezét. Valaha az első Pathetique-lemezemen Solti dirigált, usánka, műfogsor, műmosoly a borítón, azóta is az van bennem, hogy ezt így kell, ilyen jó bután, ami belefér. Szóljon, ha szólni kell, sírjon, ha sírni kell. Ehhez képest Semyon Bychkov azért meglepő, mert teljesen másképp zenél, mint ahogy beszél a darabról. Nem az utolsó tételben, de szinte végig. Mintha közben az életrajzon morfondírozna, hogy lehet egy ilyen táncos második tételt írnia egy meglett férfinek, haláltól függetlenül, mégis ötven fölött. Valami nincs rendben Pjotr Iljiccsel.

Ez az ami nyomaszt: ha már az oroszok sem értik Csajkovszkijt, akkor ki igen?