És máris itt vagyunk a tegnapi csapdában, hogy Gergijev és a Mariinszkij Színház zenekara úgy játszotta Bartókot, mintha Sztravinszkij volna, viszont úgy játszotta az oroszokat, mintha oroszok volnának, nagy szívvel, széles vibrátóval. Hogyan is jönnék ahhoz, hogy ne tetsszen, amikor ők az oroszok, ez a saját zenéjük. Néha az ember nem érti, hogyan tudják követni a muzsikusok a karmester parkinsonos electric boogie-zását, de követik, és lesütött szemmel veszik át ezt az egész zenés megváltozott tudatállapotot. Valerij Gergijev meg morog, szuszog, sziszeg, és kipréseli belőlük azt, amit lehet. Túl van ez azon, hogy tetszik - nem tetszik, jó vagy nem jó, mert mindenképpen értékes, érvényes, azt játsszák, úgy játsszák, ahogy akarják. Csak Bartók esetében mer megszólalni az ember, hogy talán nem pont így kellene, de Bartók is köztulajdon, mindenkié, ha nekik így szól, akkor így szól. Így is. Hangszeres élmények tűnnek ki az egészen belül, a hegedűs szép, kissé kemény szólói, az első csellista szívmegnagyobbodásos érzelmei. A kürtös, aki számomra láthatatlan maradt, de majdnem mindig túl harsány, míg ki nem derül, hogy talán ehhez a hangerőhöz kellett volna alkalmazkodni a többieknek. El lehet veszni Rimszkij-Korszakov varázsos bőbeszédűségében, rácsodálkozni, hogy a Rachmaninov Variációk szimfonikus műként is fölfogható, úgy értem, van egy eszelős zongoraszólam, de be lehet azt illeszteni a nagy egészbe. 

Közben az ember nagykanállal kapja a Rómeó és Júlia című zeneműveket, előző nap ismételték a Gounod-opera Metropolitan-közvetítését, és akkor is azt éreztem, hogy hát ez nem az. Nem csak én éreztem, de a darab rendezője, jelmeztervezője és díszlettervezője is, hangsúlyozottan nem Veronát építettek, hanem egy barokk várost, a szereplők mintha a Fellini Casanovából jöttek volna. Lehet erre azt mondani, hogy a darab általános érvényét hangsúlyozták, lehet Csajkovszkijra is mondani, hogy ez a szimfonikus őrület és tragédia fejezi ki a legjobban a napi politikába, maffiaharcba keveredett szerelmesek eltiprását. Mondani lehet. Nekem most az egész olyan, mint a 2. világháború alatt hamisított Vermeer-képek, amelyek mai szemmel egy kicsit sem hasonlítanak Vermeerre, mégis el lehetett sütni azokat szép pénzért a náciknak. Az ember csak néz, hogy nyolcvan vagy százharminc évvel ezelőtt mit is láttak azokban a műalkotásokban, amelyek ma is ismerősek, és amelyekről, természetesen, azt hisszük, hogy mi már jobban értjük.

Biztos, hogy nem az a magyarázat, hogy mennyivel okosabbak lettünk, hiszen ők, a régiek időben közelebb is állnak az ihletet adó eredetiekhez. Akkor viszont nincs más megoldás, mint hogy maguk a művek változnak, élik az életüket, és hiába hisszük, hogy vannak, állandóak, ugyanazok a szavak követik egymást a megírás óta.

Alapjában véve ez jó hír. Hogy élnek.