Londoni cigányok

Legalább négyszer elmondják a Caruso-féle szellemességet a londoni közvetítés során, hogy egy jó Trubadúr nem bonyolult eset, csak a világ négy legjobb énekese kell hozzá. Azt azért nem állítják, hogy épp a világ legjobb négy énekese volna a Covent Garden színpadán, még ha Anita Rachvelishvilinél sokkal meggyőzőbb Azucena aligha van a világban. Szép hang, érezhetően be is tölti a színházat, érte lelkesednek leghangosabban az angolok, és a masszív őszítés ellenére is csak alig húsz-huszonöt évvel tűnik fiatalabbnak a saját fiánál. 

Ilyenkor szokás nyavalyogni a tenorhiány miatt, Gregory Kundénál sokkal alkalmasabb Manricót nehéz találni, odaadó és szorgalmas. Nyilvánvalóan nem ösztönös színész, idétlen és túlmozgásos, de a híres helyen, a harmadik felvonás végén öreg hangon bár, de úgy elfújja a két áriát egymás után, ahogy kell. És igazolva van Domingo, aki azt mondta, hogy mindenütt szívesen Manrico, csak a Covent Gardenban nem, mert nem tapsolnak az áriák után, szusszanásnyi pihenést sem engedélyeznek az énekesnek a nézők. Ráadásul a Di quella pira a Verdi által előírt módon megy, ismétléssel, bravó, Mr Kunde. Milyen furcsa, hogy ennyire későn fedezték őt föl a londoni operában, tavaly debütált, hatvankét évesen. 

Még mindig a világ legjobb énekeseinél maradva, Dmitry Hvorostovsky itt is lemondásra kényszerült, pedig a figurát mintha az ő alkatára, ősz hajára álmodták volna. A helyette éneklő Vitaly Bilyy sokat hoz belőle, a hang nemességét mindenképpen, de ilyen a helyettesek sorsa: mindig eszébe jut az embernek, hogy az eredeti jobb volna. Akkor is, ha nem. 

Nincs itt a világ négy legjobb énekese, és nagyon hiányzik a világ legalább az átlagosnál jobb karmestere, mert az alacsony vérnyomású Richard Farnes semmit sem tesz hozzá a drámához. Így aztán a rendező és a díszlettervező viszi a vállán az előadást. Az előbbi, David Bösch német, az utóbbi, Patrick Bannwart svájci. Az álmuk pedig egy éjszakai Trubadúr, ez még adná magát, de egy hideg Trubadúr is, tél van, havazik, a világ színtelen, a ruhák feketék vagy fehérek, leszámítva Manrico fantasztikus, ocelotmintás ingét. A cigányok igazi, angol cigányok, amilyeneket a Blöff című filmben látni, lakókocsiban élnek, cirkuszosok, vándornépek. Azucena kegyetlen, ön- és gyerekpusztító viselkedésére is megvan a magyarázat: őrült. Egész életében kísérti az anyja halála és a gyilkosság, amit elkövetett, babakocsit tologat, babák vannak a lakókocsijára fölakasztgatva. Elég nagy ugrás az ártatlan kis Leonórától, hogy ebbe a világba házasodik a sajátja helyett. 

Mintha az egész történetet, a spanyol romantikát párosították volna a Kurázsi mamával, de, azt hiszem, igazuk van. Jobb újra és újra elmondani, hogy a háború rossz, megöli a szerelmet, vagy ha azt nem tudja, akkor a szerelmeseket, kegyetlenné teszi az embereket, mosolyogva ölik egymást, nevetve nyomják el a másikon a cigarettát, és ha ölni kell, már húzzák is elő a rozsdás bökőt. Addig kell mondani, amíg béke van, amíg csak a színpadi látványtól kell borzadni, szép estén, a Vigadóban.