A képtől a zenéig

Valaha megláttam ezt a képet, és csak annyit szerettem volna, de rögtön, hogy valami közöm legyen ahhoz, aki a képen van. A szép antilop-szeméhez, a magabiztosságához, nyugalmához. Túl sok lehetőség nem volt rá, Eric Dolphy meghalt abban az évben, amikor születtem, de lemezek maradtak utána, bőven. Egy kis időbe beletelt, amíg rájöttem, hogy a hangszer, amit a vállán tart, nem nagybőgő, hanem basszusklarinét, de utána már jó irányban keresgéltem. 

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy néha a kép visz közelebb a zenéhez. Ha jó a kép. 

Ez éppen jó kép, Chuck Stewart készítette, aki ugyan megpróbált zongorázni, de nem sikerült neki. Viszont kapott a tizenharmadik születésnapjára egy fényképezőgépet. Lefényképezte vele Marian Andersont, az első afro-amerikai nőt, aki föllépett a Metropolitanben, és meglepődve tapasztalta, hogy ebből meg lehet élni. A fényképésznél, ahol előhívatta a képet, meglátták a művét, és az emberek vásárolni kezdték. Keresett két dollárt, talált egy karriert.

Kell, hogy legyen valami egyéb titka is. Nyilván észrevétlen tudott maradni, nem jutott eszébe akkor kattogtatni, amikor forogtak a magnótekercsek, szerette a zenészeket. Hagyták dolgozni, nem vették észre, el tudtak mellette bambulni, igaz arcokat mertek mutatni.

Ő volt ott az A Love Supreme felvételén. Aztán elfeledkezett néhány filmtekercsről, így sikerült három éve friss szenzációt keverni a John Coltrane-ről készített, tényleg csodálatos, misztikus és sötét képekkel. Ha valaki azt gondolja, hogy a lemezborítón is biztosan Chuck Stewart műve van, persze, téved. Azt a képet Bob Thiele készítette, a lemez producere. Mondanám, hogy ez mekkora hülyeség, ha egyszer ott volt egy profi is, de az is elég jó kép. És Coltrane-nek nincs szüksége fényképi támogatásra. 

Charles Stewart 1927 - 2017