Fekete üveg

Egyszer biztosan földolgozza valaki a hanglemezek zenére, a zeneszerzésre gyakorolt hatását, vagy, ki tudja, talán már föl is dolgozta, hiszen elég kézenfekvő téma. Nem csak az olyan, talán nem is biztos, hogy igaz mesékre gondolok, mint hogy Puccini azért írta volna a tenoráriákat két perc közeli hosszúságra, hogy Caruso azokat szépen föl tudja énekelni a 78-as fordulatszámú korongok egyik oldalára. De itt van például Philip Glass, akinek az édesapja lemezeket árult, és a kevésbé fogyó zeneműveket szépen hazavitte, hadd játsszon velük a gyerek. Így alakult volna ki Glass zenei ízlése, a kései Beethoven vonósnégyesektől Bartókig és Sosztakovicsig. Valószínűleg ez is inkább csak jó sztori, bár ki tudja, valakinek talán épp most formálódik az ízlése az ő eladatlan lemezein. 

Valami személyes kalandom nekem is volt Philip Glass-szal, nevetséges is, meg talán komoly. Akkor még nem volt nyolcvanéves, talán még hetven sem, interjút kellett vele készíteni a TV3 számára. A Zeneakadémia művészszobájában várt ránk, a szokásos pepecselés egy kicsit idegesítette, de hát kit nem. Lámpák, kamera, itt legyen a szék. Közben szép lassan elkomorodott, keresztbe tette a lábát, megcsodáltam csodás, puhának látszó, hernyótalpas bakancsát, igazi amerikai művészszerkó. Valahogy becsomagolta magát, keresztbe tette a zakóját, ült, mint valami rosszkedvű varjú, lehetett sejteni, hogy nem most alakul ki az örök barátság közöttünk.

És tényleg nem. Kurtán válaszolt, tőmondatokban, setét homlokkal. Oké, gondoltam, én sem vagyok annyira oda érted, ha hülye vagy, én még hülyébb. Végül is ez csak egy ajánlóműsorba lesz, kétperces anyag, nekem ennyi is elég. Mondtam, hogy köszönöm, végeztünk, egy élmény volt. 

Furcsa módon ettől valahogy életre kelt. Már minden mindegy volt, világítás, kamera kikapcsolt, de ő érezte, hogy itt valakit nem győzött meg a művészetéről, és odajött a zongorához, elkezdte magyarázni a zenéjét, a kompozíciós módszerét, miért úgy és miért az. Egy pillanat alatt ledobta ezt a sorsverte fazonját, és nyilvánvalóan már nem a tévének és a szélesebb nyilvánosságnak beszélt, hiszen egyértelmű volt, hogy nem veszi senki a szavait. Egyszerűen csak meg akarta győzni a hallgatóságot, azt az egy embert, aki ott volt, hogy oka és értelme van a hangjegyeinek. Olyan szempontból persze fölösleges volt, hogy ma már azt sem tudom, melyik darabról beszélt, azt meg végképp nem, hogy mit mondott. De a gesztus megmaradt.