Nem a megfelelő embert zaklatom a kérdéseimmel. Ez az első érzésem, miközben Pertorini Rezsőt, a Nemzeti Filharmonikusok cselló szólamvezetőjét hallgatom. Ha Kocsis Zoltán betegségeiről, testi szenvedéseiről akarok többet megtudni, vagy inkább a betegségek zenére gyakorolt hatásáról, nem ő fogja megmondani, hogy mi történt. Másfelől viszont éppen a megfelelő ember zaklatom, azt, aki negyven éve játszik a zenekarban, Ferencsikről is tud mesélni, és rajta keresztül egy zenei intézményről, amely ebben a formájában több mint egy ember, több, mint változó emberek közössége, önállóbb, sokgenerációs jelenség, amelyről mindenki el tudja dönteni, mennyire fontos neki, mennyire kötődik hozzá.  

- Nagyon régóta ismerem Kocsis Zoltánt, nyolcadikos korom óta. Ő ugyan más osztályba járt, de az énekórák nemek szerint össze lettek vonva, mert a mutálás után a fiúk nem akartak énekelni a lányok előtt. Így se énekeltünk nagyon. Aztán a konzervatóriumba kerültem, bár akkor sem jártunk együtt, Zoli magántanuló volt, de a szünetekben bejárt Ránki Dezsőhöz, aki egy évig a padtársam volt.

- Különleges gyerekek voltak?

- Hihetetlenül kiemelkedtek a mezőnyből. Zolira akkor is jellemző volt ez a különös akaraterő, ami talán kétélű dolog. Én is tudtam, milyennek kellene lennem, de valahogy soha nem tudtam olyan is lenni. Engem is lekötött, amit csináltam, de azért más dolgok is foglalkoztattak. Talán nem is akaraterő kérdése ez, csak egyszerűen őt egy életre lekötötte egy foglalkozás, egy pálya, művészetág, hivatás, és nem is nagyon tud mást csinálni. Amikor szünet volt a zenekarban, már a Nemzeti Filharmonikusoknál, Kocsis leült és zongorázott. 

- Emellett azért sokoldalú volt, nem? Olvasott ember, érdekelte a képzőművészet...

- Az, hogy az agy űrfogata nagyon nagy volt, és más dolgokat is magas színvonalon tudott csinálni, az egy speciális dolog. Mondjuk egy Bernsteinnél fordult elő ilyesmi. Ez az ő szerencséje. A zene, az nála teljesen külön élet volt. Így aztán a betegségének olyan nagyon sok jelét én nem tapasztaltam, bár az utolsó két hónapban, amikor rohamosan gyengült, én pont nem játszottam. Előtte ugyanazt éreztem: hallatlanul pontos volt, végig ő tartotta a próbákat...

- Ez az új betegség a zenekar számára mikor lett nyilvánvaló? Volt , ugye, az aortarepedés, az operáció, de abból fölépült. Közönségként úgy éreztem, hogy valami változott, nem találtam a régi Kocsist, aztán váratlanul szikrázott föl újra, mondjuk egy Mozart-misében.

- Zongorázásában is szikrázott, halála előtt nem sokkal játszott egy Mozart-zongoraversenyt, ami az egész fiatalkori énjét visszahozta. Egy hangszerjátékosnak a színvonalat megtartani is nehéz, mert egyre többet kell dolgoznia érte, és aztán lehet, hogy éppen azzal árt magának, fizikailag az rontja. Törést semmiképpen nem éreztem nála, inkább azt, hogy ez viszi előre. Talán jobban kellett volna kímélnie magát, de ő nem nagyon hagyta, hogy beleszóljanak a dolgaiba, rendkívül önálló személyiség volt. Tanácsot nem lehetett neki adni. 

- Beszélt veletek az állapotáról? Hivatalos tájékoztatást kaptatok? 

- Mikor az első betegsége kitudódott, a felesége bejött, elég kétségbeesetten, és tájékoztatott minket. Nagyon megható és jól sikerült gesztus volt. A zenekar 97%-a Zolit nagyon szerette, azt pedig mindenki tudta, hogy egy különleges képességű emberről van szó. Ezt a legnagyobb ellenségei is tudomásul vették.

- Látogattad őt a betegség idején?

- Jártam a kórházban többször is, más jellegű egészségügyi problémáim miatt, de nem mentem föl hozzá. Meg is mondtam neki, hogy nem látogattam meg, mert azt gondoltam, hogy ha nekem volna valami bajom, és folyton bejárogatnak hozzám, annak nem örülnék. Azt felelte, ne is mondd. Van, aki minden nap meglátogat. Van az ágyam fölött egy angyalka, arra gondoltam , hogy beviszem, hátha segít neki, de aztán nem mertem. Ha valami baj történik, mindenki az angyalkát szidta volna, hogy nem tett jót. Nem tudom, hogy a zenekari tagok látogatták-e, nekem senki nem mondta, hogy bent járt volna nála.

- Féltetek tőle?

- Soha nem féltem a Zolitól. Meg egyáltalán a főnökeimtől nem kellett félnem, Ferencsikkel és Kobayashival is a lehető legjobb volt a viszonyom. Zoli nagyon értékelte, ha valaki komolyan vette a zenével kapcsolatos tevékenységet. El is mondta, hogy vannak zenészek, akik jók, játszanak rendesen, fölkészülnek, aztán hazamennek és rádiótechnikával foglalkoznak vagy kiskertműveléssel. Aztán vannak olyanok, akik minden idejüket a zenével töltik. Nagyjából én is ebbe a kategóriába tartozom, és meg tudtunk beszélni új felvételeket vagy zenei problémákat. Egyébként is mindenkire nagyon jól emlékezett, nem tudtam soha olyan kollégát szóba hozni, akire ő név szerint ne emlékezett volna.

- Elmúlt az első krízis, a szívbetegség. Mikor jöttetek rá, hogy nincs idő fellélegezni, krízisből krízisbe visz az út?

- Lehet, hogy ez furcsa, hiszen a zenekarban vagy a próbák során elég közel ültem Zolihoz, de hát szemüvegben játszom, nézni kell a kottát, és azon túl nem látok valami jól. Én semmi parókát vagy ilyesmit nem vettem észre. A hölgy kollégák persze észrevették, hogy egy rövid eltűnés után így tért vissza.

- Azért hallottad, hogy beszélnek róla?

- Először nem is hittem el. Egy más zenekarban játszó kolléganő kérdezte, én meg mondtam neki, hogy nem dőltök be valami pletykának?

- Mégis, egy idő után...

- Nem éreztem azt, hogy hanyatlott volna. Ha nem mondják a többiek, nem jöttem volna rá, hogy beteg. Periódusonként egy kicsit mások vagyunk, én sem hasonlítok a régi fényképeimre. Amikor az utolsó turnéra nem tudott elmenni, az nyilván világos helyzet volt. Én nem voltam ott, de a zenekart sokkolta, amikor Kínában megtudták, hogy meghalt Zoli. Én úgy vagyok vele, mint egy régi barátommal, aki fiatal korunkban meghalt. Utána még sokszor elindultam a telefon felé, hogy fölhívjam és megbeszéljek vele valamit. Aztán rájöttem, hogy nem lehet. Azóta az ember öregedett, az érzés már nem annyira ismeretlen, de Zoli halála folyamatosan foglalkoztat, megnézek régi filmeket vele, a koncertjeit a YouTube-on. Van két vonatjegyem még a Fesztiválzenekar legelső hangversenyéről, amikor bejött kalauzruhában, és jegyeket osztogatott.      

- Azt azért észrevetted rajta, hogy szenved, fájdalmai vannak? 

- Ezt is mások mondták. Talán érzéketlen voltam, vagy nagyon lefoglalt a zene, nem tudom. Egy kolléganő mondta, hogy az utolsó koncert előtt megkérdezte tőle: Zoli, miért nem ülsz le? Azt válaszolta, hogy akkor nem láttok. De Zoli, üljél le nyugodtan, látunk attól. Egy nagyon őszinte kolléganőről van szó, akinek a tisztaságát ő is ismerte, tudta, hogy nem azért mondja, hogy mondjon valamit. Tőle elfogadta ezt a tanácsot, és az utolsó koncerten leült. Semmi értelme nem volt, hogy álljon. Ferencsik egyébként végig tudta még az utolsó Parsifalokat állni, sőt, a legutolsó koncertjén a Fantasztikus szimfóniát nagyon jól bírta. Pont, amikor bejött a koncertre, hallottam, hogy megkérdezi tőle a Hatvani Lajos nevű portás: hogy van, karnagy úr? Azt felelte, hogy nagyon rosszul, úgy fáj itt, meg itt, és a torkára mutatott. Azután jött ez a Fantasztikus szimfónia. Ha én kérdeztem volna, lehet, hogy azt felelte volna, jól.  

- Tartania kellett magát? 

- Az utolsó Ferencsik-turnén egy angliai kisvárosban is játszottunk. Gyönyörű vidéken vitt az út egy ronda szállodáig, egy egészen kis emelkedőn. Ahogy mentem, láttam, hogy az utca másik oldalán fekete kabátban, fekete kalapban vánszorog egy ember, végig a kerítésbe kapaszkodva. Ahogy egy vonalba értünk, láttam, hogy az a fekete ember Ferencsik János. Átmentem hozzá, hogy nem tudok segíteni? Jaj, olyan magas ez a hegy, mondta, pedig tényleg csak egy kis emelkedő volt. Belém karolt, és elindultunk. De ahogy a hotelnál látótávolságba kerültünk, elengedett, és próbált egyedül menni. Kiszogáltatottan is képes volt a turnéját végigvinni, eldirigálni az összes koncertet. 

- Három nagy karmester vezette azt a zenekart, amelyben játszottál. Hogyan emlékezel vissza rájuk?

-  Ferencsik klasszikus értelemben vett karmester volt, aki nagyszerűen értett a bécsi klasszikus darabok hagyományához. Nem csinált világkarriert, itthon maradt, és ezzel magára vállalt egy szerepet, amelyet tökéletesen el is tudott látni. Kobayashit teljesen alulértékelte a magyarországi kritika, nem vették észre, hogy mennyi új dolgot hozott be a magyar zenébe. Ilyen például a természet szeretete, hogy úgy szólal meg a 9. szimfónia lassú tétele, ahogy talán csak egy erdőben lehetne hallani. A francia zenéből olyan szerzőket vezényelt abszolút zseniálisan, új színekkel, ahogy meg sem közelítette abban az időben senki sem. Melodikacentrikus volt, de nagyszerű ritmusa is volt, sokat köszönhet a zenei élet neki. Sokan miatta jártak el hangversenyre. Hallottam, hogy búcsúkban kint volt a fényképe, filmben is szerepelt. A kritika egy darabig támogatta, de mintha csak azért, hogy bizonyos személyekkel végezzen, és amint azoktól megszabadult, már nem volt barátságos Kobayashival. Zoli egy más színvonal volt, más szintű tudás volt a birtokában, annyi darabot ismert, annyi partitúrát tudott kívülről, és folyamatosan tanult is. Néha voltam bent nála, a számítógépen ment a partitúra, ő nézte, de közben tudott beszélgetni is. Mondjuk az is előfordult, hogy bementem hozzá, és ment a számítógép. Ahogy odaléptem, láttam, hogy kis kacsákat kellett egy tóból kirángatni. Zoli fölkészültebb volt Kobayashinál és Ferencsiknél, viszont az utóbbi nagyszerű operakarmester is volt. Kobayashi kevésbé volt jó kísérő, Zoli pedig nem is próbálkozott az operai rutinnal

- Mik az alap Kocsis-élményeid? Nyilván van egy csomó próba, amiről a közönség nem is tudhat, de milyen zene, melyik koncert jut eszedbe róla? Emlékszem, egy Eroica után mondtad, hogy valószínűleg ez volt a legjobb, amit életedben játszottál.

- Nekem az első közös együtt játszás az volt, amikor vásárolt, a mai napig emlékszem, 8 forintért egy Mozart Fagottverseny partitúrát. Neki is új volt, akkor vette. Megpróbáltam eljátszani neki, mondjuk nem igazán csellószerű a szólam, de fagottost nem talált, ő meg blattolta a kíséretet. Az Eroicát nagyon jól tudta, de én a legmagasabbra a Berlinben dirigált Brahms 4. szimfóniáját tartottam. Azt éreztem, hogy valami olyan fantasztikus időbeosztással adtuk elő a darabot, amilyenről nem is gondoltam, hogy lehetséges. Elképesztő, hogy milyen jó volt, pont a Berliniek termében. 

- Nem érzed azt, hogy bármilyen alaposan is dokumentált Kocsis pályája, mégsem tudják az emberek, ki az, akit elveszítettünk?

-  Sok ember nem fog erre rájönni, de ez nekik rossz, mert kihagytak az életükből valamit. Meglepő volt, hogy amikor búcsúztattuk a Zeneakadémián, és vettem én is az Oktogonnál tíz szál virágot, a virágárus azt kérdezte: maga is a búcsúztatóra megy? Miért, jól megy az üzlet? Azt mondta, igen, nagyon sokan vesznek virágot. És tényleg sokan voltak, eljöttek, akikről nem is gondoltam, hogy veszik a fáradságot. A szakmából és civilek egyaránt. Van, aki életében nem megy el koncertre. Beszélgetek velük, mondom, hogy muzsikus vagyok. Jaj, ő is hogy szeretne elmenni a Zeneakadémiára. Menjen el, mondom neki. Vagy majd valamikor el akar menni az Operába. Miért nem megy el holnap? Nem is olyan drágák a jegyek. De ő tervezi egy életen keresztül, és aztán nem megy el. Lehet, hogy nem lehet elvárni az emberektől, hogy minden érdekelje őket.