Turandot leveszi az álarcot

Gondolom, azért nem néztem meg évekig vagy évtizedekig Marton Éva bécsi Turandot-alakítását, mert úgysincs rá szükség. Az ilyesmi beleég az emberbe, az egyik nap még kalap nélkül sétál az utcán, a másik nap meg tudja, hogy van a világban egy sokáig eltitkolt és csodálatos magyar énekesnő. Akkor azért már többnyire tudták, hogy annál nagyobb hülyeség nincs, mint nem venni tudomást róla. Az előadás lemez változatát hamarosan átvette a Hungaroton is, előkeresték a régi felvételeket egy bakelitra, meghívták az Erkelbe Martont a szerepre. Ó, ez utóbbi nagyon vicces esemény volt, eleve mintha poros lámpaernyőkbe öltöztették volna a császárlányt, aztán az ajtó, amelyen átalment volna Kalaf az első felvonás végén, miután háromszor megütötte a gongot, nem akart kinyílni. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy vajon megjelent-e egy láthatatlan ember látható keze, hogy nagy testi erővel szétcibálja a sorsfordító nyílászárót, vagy Molnár András csak arcjátékkal próbálta meg eljátszani, hogy mostantól más ember lesz belőle. Így is le a kalappal előtte, hogy nem rázta közben a röhögés.

Akármi is volt az oka, nem néztem újra a Turandotot, lemezen megvolt, és régi vágású operabarátként alapvetően azt gondolom: az a több. A látvány hiánya érzékenyebbé tesz az akusztikai élményre. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, mindenesetre most megint megnéztem a videót, vagyis most már a DVD-t, és elég nagy meglepetés ért. Például elfelejtettem, hogy nem Marton Éva az előadás egyetlen magyar résztvevője, a perzsa herceget Perencz Béla énekelte, még tenor korában. Csak három hang, de szenzációsan jól fogja, ha mai előadáson hallanám, nem nagyon érteném, miért nem ő Kalaf. A régi előadáson azért lehet látni, hogy Carreras nagyon merev, folyton szétteszi a karját, de drámai a profilja és szuperül énekel, már ami a hangadást illeti. Harmincas évei közepén jár, csúcsformában, és a csúcsot komolyan kell venni, ennél jobb már soha nem lesz. 

Elfelejtettem, hogy Harold Prince rendezte az előadást. Harold Prince? Legendás rendező, csak nem ebben a műfajban. Ő rendezte az első Kabarét, aztán a nagy Sondheim-bemutatókat, a Kis éji zenét, a Companyt, a Sweeney Toddot. A Turandot nyilván csak kirándulás, játék, kísérlet, de annak elég jól sikerült. Ha valaki keresi a rosszat, esetleg annyit mondhat, hogy a színpad közepén a hosszú lépcső olyan, mintha egy repülőgéphez tartozna. Sebaj, ha a gépnek ilyen utasai vannak. 

Mert ez volna a lényeg. Marton fantasztikus? Annál sokkal fantasztikusabb. Viseli a császári köntöst, tényleg ő viseli, a császár csak valami tógát hord, viseli az ezüst álarcot, aztán leveti, hogy végre énekeljen, és nem hiszi el az ember, hogy ez valóság. Hogy ilyen hang emberi torokból előjöhet, elképesztő erővel, kicsit sem bizonytalankodva, egyáltalán nem kérve kegyelmet, megértést a magasságokon. Gyönyörűen megáll, talán kicsit lassít is, diadallal. Mert erről is szól a Turandot, erő ellen erő, egy egész színpadnyi énekes kell ahhoz, hogy a drámai szopránt legyőzze. Egy lehetséges ok lehet ez is a darab befejezett befejezetlenségére: a drámai szopránt nem lehet legyőzni. Martont biztosan nem, ha a színpadi igazságot nézzük.