Beszéljünk a koráról

A nyolcvanas évek egyre ritkuló kulturális tévézési lehetőségeinek egyik nagy pillanata volt, amikor az ember láthatta Alessandra Ferrit a Rómeó és Júliában, Kenneth MacMillan koreográfiájával. Akkor is fehér volt a bőre, karikás a szeme, hosszú a haja, így aztán volt benne némi vízi hulla jelleg. De hát úgy táncolt, ahogy egy Júliának kell. Vagy jobban. Azóta meg eltelt az idő, nem táncol úgy, ahogy Júliának kell, viszont a vízi hullaság ezúttal jobban a helyén van. Virginia Woolfot illetve Mrs Dallowayt játssza Londonban és a mi kis Londonunkban, a vigadói közvetítésben. 

Idétlenséget félretéve: ez olyan csoda volt, ahol jó lett volna, ha a hazai közönség nagy-nagy számban szemtanúskodik, már csak azért is, mert a tánc mellett mindenféle egyéb tanulságok is adódtak.A milánói  Alessandra Ferri tizenhét évesen a Royal Ballet legfiatalabb primadonnája volt. Eltáncolta, amit lehetett, Júliát és Giselle-t, elnyerte, amit lehetett, aztán 1985-ben elszerződött az akkor Barisnyikov által vezetett American Balett Theaterbe. Onnét a Scalába, onnét meg haza, mert ez a táncosok élete. 2007 volt, az a 44. év, ilyenkor szokás azt mondani, hogy többet kell együtt lennem a családommal, mert azt nem szokás, hogy köszönöm, nem bírom, recsegek, ropogok, és soha nem leszek az, ami huszonöt éve voltam. Abbahagyta a lábemelgetést, lazítást, tágítást, mindent. Ez a normális, az emberek megöregszenek, még ha a lelkük vagy szellemük nem. Egyébként az is, csak azt ők maguk nem veszik észre. Nem emlékszem, hogy találkoztam volna olyan ötven fölötti emberrel, aki ne azt magyarázta volna, hogy ő lélekben csak húsz. Vagy tíz. 

A lényeg, úgy látszik, mégis a test. Alessandra Ferri teste elbírta a henyélést, újra munkára lehetett szorítani, és most ott van a Covent Garden színpadán, ott a világban a közvetítés miatt. Most a társulat majdnem valaha volt legöregebb primabalerinája. És nem királynő, akit betolnak a trónusán, és ő színpadiasan eltakarja a szemét. A láb emelkedik, megáll, ott marad, nem olyan olajozottan, könnyedén és magától értetődően, de ez benne a szép. Nem kislányt játszik, hanem Dallowaynét vagy Virginia Woolfot, a háromfelvonásos Woolfworks két szélső felvonásában, és boldogszomorúan mondom, hogy unom a középső felvonást, pedig az az Orlando, és nyilván senki nem felejtett el táncolni a társulatból. De senkinek nincs annyira kifejező arca, senkinek nincs a mozdulataiban annyi súly, jelentés, élet, mint az övében. Senki nem olyan higgadt a színpadon, mint ő, aki túl van a nehezén, nincs mit féltenie. Mert ez most a lényeg: nem úgy táncol, mint harminc éve, úgy táncol, mint most. Hiszen az a fantasztikus.