Meghalt Nicolai Gedda, de ez a nap maradjon az élőké: kilencvenéves Leontyne Price. Nem hallatlan kor, ha valaki Amerikában él, nem hallatlan, még akkor sem, ha énekesnő, és emiatt meglehetősen stresszes a pályája. Licia Albanese a 105-öt is túlhaladta, úgyhogy hajrá Leontyne néni.
Persze azért leginkább arra emlékezünk, amikor még nem volt néni, csak egy elképesztő fiatal szoprán, és még küzdenie kellett a Metropolitan igazgatójának azért, hogy fölléphessen. Hogy fölléphessen? Bing könyvében benne van, hogy mindig ragaszkodott hozzá, ha valamelyik déli államba mentek, hogy Leontyne Price a legelegánsabb étteremben vacsorázzon az asztalánál. Nagy dolog, mondanánk, de valószínűleg nagy dolog. Nem Leontyne Price volt az első afro-amerikai föllépő a Metben, sőt, a közhiedelemmel ellentétben még csak nem is az alt Marian Anderson 1955-ben, hanem egy táncos, de azért közel vagyunk. A történet szerint amikor Martina Arroyo megérkezett a próbára, hogy Égi hang legyen a Don Carlosban, a portás még nagy tisztelettel köszöntötte, jó napot, Miss Price. Arroyo elmosolyodott: én a másik vagyok, szívecském.
Persze, ma már ilyen nincs, elképesztő sztárok jelentek meg már a hetvenes években, Grace Bumbry, Shirley Verrett, később Leona Mitchell. Mégis, mégis, melyik szereppel azonosítjuk a legszívesebben Leontyne Price-t? Hát persze, hogy az Aidával, és még véletlenül sem Desdemonával. Szóval: lassú volt ez a folyamat, még akkor is, ha a főhőse ma is él, és ma van a születésnapja.
A másik történet szerint amikor valaki azt mondta Rudolf Bingnek, hogy áááh, Széll György önmaga legnagyobb ellensége, Bing azt felelte, amíg én élek, nem. Ennek most a fordítottját is el tudom mondani: Leontyne Price azt mondta, hogy tudja, mennyire kínos, de ő annyira imádja a saját hangját. akár akkor, ha énekel, akár lemezről, csak hallgatja, és annyira tetszik neki. Ő a hangja legnagyobb rajongója. Nem, amíg én élek. És még vagyunk így néhányan. Élvezzük, hogy hatalmas a volumen, és közben alapjában véve mégis lírai szoprán, ő is annak tartotta magát, élvezem, ha egy régi felvételen Handelt énekel, és mintha egy hatalmas hadihajóval kellene beállni a balatonfüredi mólóhoz, de ő olyan pontosan beáll vele, hogy csak ámul az ember. Élvezem, hogy ilyen ízlése volt, nem csak a nagy szerepeket oldotta meg, nem csak Verdiben volt királynő, de Mozartban is, Handelben is. És mintha az egész embert éneklésre tervezték volna, hatalmas száj, hatalmas szájüreg, hadd legyen tere a hangnak már a születése pillanatában, még az emberi testben.
Harminckét éve múlt már annak is, hogy visszavonult, és más dolga sincs, csak merengeni a múlton. Fölteszi a lemezeit, tetszik magának, aztán eszébe jut, ő az a szerencsés, aki akkor is Leontyne Price-t hallgatja, ha mosogat.
Fent van a Youtube-on az utolsó Aidája, a színpadi búcsúja. Kicsit nehezen mozog, de hihetetlen a hang, ahogy búg a mélységeknél, ahogy visz pianóban is a magasságoknál. Ahogy leül egy pillanatra, amikor azt énekli: mai piú. Soha többé. És aztán amekkorát robban a nézőtér, és ő áll, fegyelmezetten. Egy pillanatra szétesnek a vonásai, a szeme megtelik, sírna, de aztán erőt vesz magán, áll tovább, rendületlenül. Aztán már ő sem bírja, egy másodpercre, kettőre elérzékenyül. Fölveti a fejét, már vagy egy perce bravóznak neki. Menjünk tovább. Menjünk tovább, egészen a mai napig.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.