Ludas Misi

Sziasztok, Kostyál Márk vagyok, és általában jó szoktam lenni élő beszédben, de most olyan kurvára izgulok... Ez egy jó kezdés, majdnem olyan jó, mint a Kojot című film kezdete, és körülbelül ugyanaz a tanulsága: ne izgulj. Tudsz filmet készíteni, tudsz brutális jeleneteket összerakni, még azt is tudod, amit a csak moziban legénykedő filmesek nem: hogy egy ökölcsapásnak nem csak az arcon marad nyoma, de a kézen is. 

Másfelől van azért egy saját, többé-kevésbé biztosnak látszó mércém. Az a jó film, amit másnap újra megnéznék. Ha így van, akkor a Kojot nem annyira jó film. Lehetne feszesebb, vagy a ritmusváltásai szórakoztatóbbak. De egy filmes élet kezdetének pompás. A rendező többé-kevésbé olyan, mint a saját főszereplője, nem kötnék bele se sötét, se kivilágított utcán. A szereplői végre új arcok, nem jön a megszokott tapasztalat, hogy a filmrendezők csak egymás filmjeit nézik, ha neked jó volt ez a gyerek, akkor nekem is jó lesz. És a harag, ami viszi előre a filmet, nagyon is igazinak tűnik. Mindannyian tudjuk, hogy van miért haragudni, mind tapasztaljuk, hogy nem  és nem védenek meg, hogy azok az állami szervek, amelyeknek az volna a dolguk, hogy fenntartsák az emberek közti egyenlőséget, egyáltalán nem működnek. Még eldönteni is nehéz, hogy azért nem, mert tehetetlenek, vagy azért nem, mert nem is akarnak tenni semmit. 

Így élünk, és közben filmeket nézegetünk a saját tehetetlenségünkről, hogy Ludas Matyi hiába verné háromszor vissza, mert mindig ő kapja a nagyobb pofonokat. Felül a gálya, és a gálya az úr.