Így kell lennie. A siker közös, a kudarc marad az alkotónál. Enyedi filmje, aztán hirtelen a magyar film sikere és elismerése. Ehhez jön a kritikus, vagy mifene, akinek jelen esetben a siker a kudarc. Legegyszerűbb volna azt mondani, hogy ő már akkor tudta, a sajtóvetítésen, hogy ez nagyon be fog jönni, minimum bronz medve, de ha arany, hát arany. Pech, hogy pont ott vannak a néhány nappal korábbi bölcselmei, hogy miért nem az, hogy ez a film sem az, amit várt, remélt, szeretett volna. De a világnak tetszik, szeretik, díjazzák, Arany Medve Berlinben. Marad azért egy pár lehetőség, eleve lekicsinyleni a díjat, lásd a címünket, vagy azt mondani: igen, negyvenkét éve volt ilyen siker, Mészáros Márta és az Örökbefogadás, melyik is az Örökbefogadás, kedves olvasó...? Meg fönt lehet tartani a véleményt, ha az egész világ megőrült, én akkor sem. Nekem nem ilyen az autizmus, csak az Esőemberben, az meg egyszer elég volt. Ágyúval lőnek a Testről és lélekrőlben a verébre, na jó, két verébre, de ha az egész világ vagy egész Európa. esetleg egész Berlin veréb akar lenni, én akkor is a sasok után és közé vágyakozom. 

Nem ezt akarom, persze, mondani, hanem hogy minden kritikus attól retteg, valamikor téved. Igyekszik óvatosan fogalmazni, egyfelől és másfelől alapon beszélni, csak ki ne derüljön az alkalmatlansága. Emlékszem én is nagyon jól az első kellemetlenebb tévedésemre, két énekesnőt, Dénes Juditot és Kertész Marcellát kevertem össze. Az egyikük írt egy kedves levelet, telefonszámot, fölhívtam restelkedve, akarja-e, hogy helyreigazítsam. Isten ments, olyan szörnyű dolgokat írt, hogy örülök, legalább nem az én nevem szerepel a cikkben. 

Mondjuk ez ténybeli tévedés, valóban kellemetlen. De ítéletben tévedni? Hiába fél tőle az ember, csak jó dolog sülhet ki belőle. Vagy valami rossz filmről írja, hogy mennyire szép, mondd már, éppen eltalált valamit odabent, másban meg nem talált. Legalább egy embernek tetszik. Vagy a jó dologról derül ki, hogy tényleg jó, ennél szerencsésebb fordulat nem is következhet be. Nem akarom az újságcikkek súlyát bagatellizálni, de ugyan mit érnek a betűhalmok a film valóságával szemben? Ugyan, mit számít az értetlenség a lehetőséggel szemben, hogy újra lehet nézni, átgondolni, megérteni, megszeretni? Vagy nem. Futok még néhány kört. Előbb a filmmel, aztán majd vezeklésként a háztömb körül.