Üti, vágja, fölaprítja, gyújtóst csinál belőle, tűzre veti, és mi melegszünk. Végül is elég meggyőző Rachmaninov-felfogás ez is, és szép sikert ért el vele Boris Berezovsky. Néha szeretem azt hinni, hogy ennél azért több van ebben a zenében, és lehet, hogy oda lépünk vissza, ahonnét igyekeztünk ellépni. Mások fáradságos munkájának köszönhetően elhittük és megértettük, hogy Rachmaninov félreértés áldozata. Azt gondoltuk, hogy mert nehéz, az is az egésznek a lényege, hogy nehéz. De hát nehéz a lábujjunkkal megvakarni az orrunkat, mégsem hiszem, hogy pillanatnyi elismerésnél többet ér, és többre számít, aki ezt meg tudja tenni. Már feltételezve, hogy nem kényszerből vakarja az orrát a lábujjával, hanem produkcióként. 

Próbálom nem félreérteni, de az az érzésem, hogy Boris Berezovsky most épp a lábujjával zongorázta Rachmaninov 3. zongoraversenyét. Imponálóan. Két lemezfelvételét ismertem a műből, a másodikat szeretem jobban, az élénkebb tempói, pontossága meg a fegyelmezettsége miatt. Most még mintha ennél is gyorsabb lett volna a Zeneakadémián, meg sokkal fegyelmezetlenebb is, de egy koncert pillanatnyiságába ennek bele kell férnie. A zongorát befordították, billentyűkkel az orgona felé, így a szólista láthatta a karmestert. Levették a fedelet, a hang ettől egy kicsit szerteszóródott a térben, mintha egy hangdobozba zártak volna, amit aztán jól összeráztak, keresd meg magadnak benne Rachmaninovot. A Concerto Budapest a lovak közé dobott gyeplővel követte a száguldást, a végén mégis egyszerre értek célba, ami azért jó dolog. Dirr-durr, piff-puff, üsd-vágd, nem anyád. Nem anyád, de apád. És most épp azon gondolkodom, hogy ha apánkról már évtizedek óta azt bizonygatják, hogy szent, komoly ember, akkor mit csináljak, ha éppen duhajkodni látom. Fogadjam el? Fordítsam el a fejem? Vagy a kettő egyszerre?