Édes Elma, drága Mária

Fenomenális Sulyok Mária a Macskajátékban, újranézhető volt a tévében az 1977-es, százötvenedik előadás, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy legalább egyszer fordítva is megpróbálhatták volna. Ahogy nem ennyire régen, de azért jó régen az örök musical-Jean Valjean, korábban örök Júdás Colm Wilkinson könyörgött a producereknek: legalább egyszer hadd legyen Jézus a Superstarban. Nyilván annak még külön bukéja is lett volna, hogy ugyanannak az éremnek van két oldala. Őt sem engedték. 

Saját klasszikusunknál maradva: fenomenális Sulyok Mária, de valahogy kemény, szigorú, nem olyan, aki könnyen elveszíti a fejét. Attól még színésznő, ha ezt kell játszania, hát eljátssza.

Csakhogy Bulla Elma is színésznő, aki már a negyvenes években is szenvedett attól, hogy drámai vérmérséklete helyett az arca szelídségének és szeme kékjének hisznek, így gaz csábító helyett ő a szegény asszony, akitől csábítanak. Akkor kikeveredett még a skatulyából, később már nem, Makk Károlynál is Giza a filmben, Székely Gábornál is a színpadon és a tévében.

Nem igazi panasz, mert hát Sulyok. Szigorával ijesztő, de dühében abszolút nemezis. Hirtelen gyereknek érzi magát az ember, akire olyan félelmetes lények vigyáznak, mint a nénik. Követhetetlen gondolkodású és ijesztő félig emberek, félig medvék a ráncaikkal, szoknyáikkal, feldagadt lábaikkal. Nyilván nehezen elképzelhető róluk az őrület, hogy felkapják a levesestálat, és hozzávágják életük elhízott, gusztustalan szerelméhez. Akármilyen tűzzel, a rossz fogsor akadályait leküzdő lélekkel sistereg Sulyok, nehéz elképzelni róla a tébolyt, a nevetségességet...

Nem is kell elképzelni. Négykézlábra ereszkedik a színpadon, és ordítva nyávog versenyt Halász Judittal. Nem kell a varázslatos őrületért beleereszkednünk a darabba, ott van a színházban, központi helyen, húsból, vérből, szemüvegből.