Meghalt Burger Barna

Az a baj, hogy nem emlékszem, honnét ismertük egymást. De ismertük, felszínesen, köszöngettünk, valamiért folyton a Petőfi Sándor utcában futottunk össze. Megkérdeztem, épp mit csinál, ő meg elmesélte. Egyszer mondta, hogy egy politikust fotóz, mert amikor először látta, úgy érezte, hogy meghatározó egyéniség lesz mindannyiunk életében. Mint tudjuk, igaza volt, és akik nem szerették vagy egyáltalán nem gondolkodtak érdemben Burger Barnáról, azt mondták rá: Orbán Viktor udvari fotósa. Az mintha senkinek nem jutott volna eszébe, mennyivel többet is jelenthetnek ezek a képek. Nyilván nem sokat változott a miniszterelnök úr keddről szerdára, de az évek alatt talán le lehet olvasni az arcából nem csak az éveket, de egyéb dolgokat is. Mondjuk a lezüllés folyamatát, vagy az eszközöket, amelyek szentségtelenné teszik a célt, vagy az elveszett illúziókat, vagy az eszmék változását, akármit. Rengeteget. 

Egyszer azt mesélte, hogy több projektje közül az egyik egy előtte-utána sorozat, különböző embereket fényképez le egy esemény előtt és után. Sportolót, színészt, apácát. Egy apácát mi előtt és mi után, kérdeztem, és éreztem, hogy kaján a hangom, de ő nem volt vevő a kétértelműségre: ima előtt és után. Ha vállalnám, alkalomadtán, lefényképezne engem is. Opera vagy koncert előtt és után. Mit mondhat erre az ember: megtisztelsz. Közben meg érzi, hogy közeleg a frász. Mi lesz, ha elkezdek arcokat vágni, rám ilyen nagy hatással volt az előadás. Persze, ez legyen az ő gondja, nyilván vannak rá technikái, hogyan kerülje el. És mi lesz, ha rám is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a miniszterelnök úrra, nem látok majd a portrén mást az előadás után, csak lezüllést, elveszett illúziókat. Ürességet. Milyen lesz azzal szembesülni, hogy már régen nincs jogom a művészetről írni, beszélni, gondolkodni, mert semmit nem jelent számomra, legfeljebb megélhetést. 

Majd azt mondom: rossz volt az előadás.