Vonatszámlálás

Már csak néhányat kell aludni, hogy végre kiderüljön... Nem csak az derül majd ki, hogy miért Trainspotting a film címe. Bár az is, jobb későn, mint soha. Egyébként trainspottinggal Dvorák is foglalkozott Amerikában, kijárt a vasútállomásra, és fölírogatta a vonatok számát, csak ő tudná megmondani, hogy miért. Aztán, amikor átkerült egy másik városba, ahol vagy nem volt pályaudvar vagy túl messze volt, a kikötőbe járt, és a hajók számát írta föl.

Ami a filmet illeti, nem csak a címe derül ki azoknak is, akik nem olvasták a könyvet vagy könyveket, de hogy érdemes volt-e befejezni. Vagy egyáltalán: hogy ez befejezés-e, vagy húsz év múlva még visszatérnek, ha a színészek mind életben lesznek. Kapunk közben új feladványt is, amire talán a harmadik részben válaszolnak, hogy a Beteg fiú miért Beteg fiú, és ha az volt, akkor most miért válik belőle egyszerűen Simon.

Szóval, ha megkérdezik, hogy jó-e, nem mondhatok mást, mint hogy jó. Úgy jó, ahogy a Keresztapa folytatásai, hogy a nem megnyugtató befejezésekből nem megnyugtató folytatás következik, mintha valami alapvető szerzői gesztus volna, hogy a bűnből nem származhat boldogság és nyugalom, nem hagyhatjuk annyiban. Igazságot kell tenni. Ha Istent játszunk és embereket találunk ki, akkor kénytelenek vagyunk ragaszkodni a szerephez, és a bűnhöz a bűnhődést kell társítani.

Lassabb, szebb, nyugodtabb. Vagy megfordítva: kevesebb lendülettel, öregesen, néha kifulladva pereg a film. Nem sima második rész, ahhoz túl sok idő telt el, és a könyv sem csak azért készült el, hogy folytassa a sikert. De az is öröm, ha újra látjuk a régieket, edinburgh-i barátainkat. Még mindig az utcán rohangálnak, de most már nem csak a rendőrök elől. A képek csodálatosan szépek, a színészvezetés kevésbé csodálatos, Spud folyton a szemét mereszti és forgatja, Jonny Lee Miller pedig annyiszor néz keserű lekicsinyléssel és lebiggyedő ajakkal, ami egy teljes színészkarrierre is elegendő volna. Mindegy. Várom a harmadik részt. Akár már tíz év múlva.