Ticciati meg Vlatkovic

Ha Brucknert hallgatok, akkor értem meg, hogy mennyire szeretem Mahlert. Az a baj a mondással, hogy nem csak szellemes, de igaz is, tényleg így viszonyulunk a szimfóniákhoz. Mahlert értjük, érteni véljük, szeretjük, ráismerünk a századra és a mi századunkra. Neurózis, katonazene, komplexusok. Szervusztok, nálunk otthon vagytok. Bruckner meg csak zene, nincsenek hozzá történetek, átélt szörnyűségek, elvakart sebek. Lehet, hogy Bruckner ebből a szempontból absztraktabb, zeneibb, szimfóniább, de ki kíváncsi a zenére?

Így fordulhat elő, hogy egy 6. szimfónia, úgy értem, egy Bruckner 6. után a közönség egy kicsit tanácstalankodik. Ez már a vége? Nem is volt olyan hosszú. Vagy igen? Végül is ritkán lát az ember ennyi műsorfüzetbe mélyedő fejet, a lelkesebbek már a támogatói klub névsorát is megtanulták. Aztán egyszerre abbamarad a zene, tapsolni kezdenek, de aztán elbizonytalanodnak, a koncertmester, Eckhardt Violetta jelzi, hogy lehet nyugodtan, ez ennyi volt.

Furcsa módon a Fesztiválzenekar is először játszotta a művet, most is vendégkarmesterrel, Robin Ticciatival, aki igazolta is magát meg nem is. Kétségkívül nem az az ifjú oroszlán, akitől összerezzen a zenekar. Mosolyogva vezényel, mint akinek örömet okoz a vezénylés, öröm a zenekar, a mű maga. A zenekar eleinte kétségkívül öröm, bár a Lohengrin előjáték kezdete felidézte bennem az Erkel Színház Aidáját 1987-ből, Lukács Ervin vezényletével. Elkezdtek nyígni, cincogni a hegedűk, és nagyon nehéz volt elhinni, hogy ennek tényleg így kell szólnia. De talán most túl közel ültem, nem állt össze a teljes hangkép, nem éreztem a szokásos, sokat emlegetett ezüstös hatást. Persze: ez a zenekari játék szépsége és értelme: ha egyedül vagyok, csak egy vonóval-húrokkal küszködő lény vagyok, együtt meg csöndesen (vagy hangosan) kinyitjuk a mennyek kapuját.  

A közel ülés gyönyörei akkor mutatkoztak meg, amikor jött a vendégszólista, a kürtös legenda, Radovan Vlatkovic, és egyenesen a fejem tetejére fújta a hangokat. És micsoda hangokat. Richard Strauss hangjait, aki öregen, a világháború közepén, fordulata alatt írt valami nem mélyet és mégis bonyolultat, nagyon Mozartot, és még inkább Richard Straussot, derűs fájdalmat. Mint valami hajótörött a deszkákról, úgy üzent, Vlatkovic meg úgy játszotta, mintha nem volna ebben semmi bonyolult, egyetlen gikszer nélkül, hadd szóljon a zene, abban benne van minden. 

Ez a hozzáállás egyébként a fiatal karmestertől, Robin Ticciatitól sem idegen, nem keresi a feszültséget, szépen, tisztán üt, irányít, de egyben ő az első számú hallgatója is a zenének. A zenekar szereti, legalábbis a hölgytagok, miért is ne szeretnék, soványka, kedves arcú, fürtös hajú fiú, és olyan művet hozott magával, ami új, mégsem fáj. Biztos van jobb szórakozás péntek estére, de nem jut az eszembe, mi az.