Hamis a Mischa

Kicsit hamis csak, és időnként, pillanatokra, szóval ne higgyen senki sem a címnek. Annyira hamis, amennyire szabad, ha az ember úgy csellózik, mint valami megszállott. Mintha negyed óra múlva már a vonóval ketté is fűrészelné a gordonkát.  A látvány sem a megszokott, frakk helyett bő szárú, fekete betyárnadrág, meg Issey Miyaki gyönyörű, skarabeuszkék selyeminge, könnyű, nem sül meg benne és szabadon tud mozogni. Igaza van, mi talán még jobban tudjuk, hogy mennyire igaza van, mennyire hülye dolog az egyenruha. Maisky nem volt katona, de két hónapig üldögélt a pszichiátrián, hogy ne is legyen. 

Szerencsére egyáltalán nem kell ilyesmin agyalni, most ez jó így. Vagy a mérsékelteknek nem jó, mert túlságosan elementáris a játéka. Elképesztően szépen szól a hangszer, egy Montagnana, ha már lassan és jó okkal megtanuljuk a nagy csellókészítők nevét. Tigriscsíkos hátú szépség, szép, férfias, erős hanggal - bár Maisky szerint az ő hangszere nő. Nagy vibrátóval, húrokat, vonót cincálva játszik, nem is történik más a pódiumon, csak ő, pedig a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséri. Nem tudom, valaha is modern volt-e ez a felfogás, ma biztosan nem, nyilván ezért hívják romantikusnak a játékmódját, játsszon bármit is, talán némileg negatív felhanggal. Neki meg az a dolga, hogy ne figyeljen ezekre a felhangokra, ha miattam jönnek, engem hallgassanak.

Nem mondom, hogy az ilyen úgynevezett lenyűgöző személyiség ellen nem tiltakozik a hallgatóban valami, kezdi is gyűjtögetni a rossz pontokat, hogy nem mindig tiszta a játéka, néha reccsen a hangszer, de aztán eljön a megadás ideje. A Rokokó variációkat bármikor meg lehet hallgatni. Maiskyt csak ritkán, és idővel nyilván egyre ritkábban. Köszönjük, Cziffra Fesztivál.