Valószínűleg a legtöbbünknek ez jut az eszébe, ha Berek Katira gondol: Sarolt. István anyja a rock operában, ahogy belekezd: édes fiam, rejtsd jobban el nyugtalan érzéseid. Szinte próza, szinte mondja, mély hangon, mint afféle fejedelmi anyós. Mint Agrippina vagy Zsófia főhercegnő, aki uralkodót farag a gyermekéből. Nem kell alakítania, csak mondani, lenni, és mindez megmarad egy-két-három nemzedékben. Akik a jövőben a nemzeti klasszikus musicalt felújítják, mindig őt fogják keresni, a közönség mindig őt akarja majd hallani, mert ő volt az igazi. Mindenki más csak másolat. Legjobb esetben. Ennyi a színészi halhatatlanság. És nem is kevés.
Berek Kati lemezei. Maradandó anyagon, bár erős kételyeim vannak afelől, hogy újabb generációk forgatják a bakelitokat. A Nagy László versek, a Menyegző, a képek sora, amit csak mondott, mondott, míg az utolsó barázdáig nem ért el a tű. A kalapos József Attila-lemez, Sebőékkel. Ahogy fölteszi a kérdést: vajon arányos-e hozzám most minden, ami van. Mert, ugye, Öcsödön rossz volt, kellett volna két kis ló, kis kasza, kis búza, minden arányosan hozzám. Ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz.
Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van. Mindig Berek Kati hangján hallom. Csak most jöttem rá, mennyire örülök neki.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.