Alapvetően mindig azt éreztem, hogy ez a közönség feladata. A készenlét. Figyelni, hogy ne maradjunk le a nagy zenélésről. A nagy zenélés pedig lehet egy mű, egy egész koncert. Vagy csak egy tétel, egy ütem. Egy ütemről azért csak a profik nem maradnak le, a rendes közönségnek ilyenkor a háborgás vagy a csöndes elégedetlenkedés marad: ez most nem olyan volt.

Közben az is lehet, hogy mindez a zenészek dolga. Úgy kell felkészülniük, hogy bármikor csoda történhessen. De a csodát már nem biztos, hogy ők teremtik. Legalábbis most így láttam Grigorij Szokolovot. Először csak ámultam, hogy meg meri ezt tenni, nagyon iskolásan játszani Mozart Sonata facilének, könnyű szonátának is nevezett C-dúrját. Úgy játssza, mint aki büszke arra, hogy milyen szépen tempóban tud maradni, hogy őrizni tudja a zene szögleteit, miközben persze minden ujjmozdulatából, a billentyűkre ejtett kezéből érződik, hogy ez neki tényleg nagyon könnyű. Kockázatos, de okos darabértelmezés, nincsenek nagyon sokan, akik ilyesmit megengedhetnek maguknak, de ő biztosan közéjük tartozik. Rugaszkodási pontnak tökéletes.

Aztán mintha nem rugaszkodnánk sehová. A további Mozartok, a c-moll fantázia és a szonáta nem az, amiben reménykedni lehetett egy ilyen meghirdetett programot látva, egy ilyen kezdést tapasztalva. A koncert második része, két Beethoven-szonáta, és mintha ugyanott maradnánk, mint ahonnét indultunk. Vagy egy kicsit hátrébb. Szokolov mindent eljátszik, bár a második részben nem annyira makulátlanul, mégsem ez a fő baj, inkább az, hogy leginkább csak a hangok sorát lehet érzékelni. A készenlétet, hogy ő mindent megtett, de az angyal nem jön le a mennyből, lekéste a csatlakozást. Hosszúvá válik a hangverseny, és viszonylag kilátástalanná. Tudom, hogy nincs igazunk, amikor állandóan azt várjuk el egy ilyen zongoristától, hogy állandóan legyen csúcsformában. Ha másutt nem, akkor nálunk legyen a legnagyobb. Holott őt a saját legnagyobbsága biztosan nem érdekli, csak játszik, és közben talán ő is az angyalt várja, aki nincs sehol.

Attól még működnek az automatizmusok, lelkesek a tapsok, bekiabálások, jönnek a ráadások. Közben oszlik a közönség, ami különös látvány egy Szokolov-koncert végén. Pedig van értelme lelkendezni, mert a harmadik ráadásra megérkezett az is, akit mindannyian vártunk. Szervusz, angyal, legközelebb indulj el korábban.