Garrick Ohlsson volt a szólista Rachmaninov 4. zongoraversenyében a Dallas Symphony Orchestra hangversenyén. Nálunk nem nagyon ismerik, pedig szorgalmas és sikeres zongorista, Chopin versenyt nyert még 1970-ben, és elképesztő a repertoárja, tud vagy nyolcvan zongoraversenyt fejből, de nincs mit tenni, éppen ezt választotta. Aztán kiderült, hogy nem is baj, mert valahogy a legszebb erényeit mutatta meg a mű. Éppen azt, hogy nincs is legszebb erénye, olyan, mint a másik három Rachmaninov, csak ebből hiányzik a... Dallam? Líra? A meggyőződés? Mintha lett volna valami nyomás a szerzőn, hogy gyerünk, muszáj a d-moll után még egyet, még akkor is, ha semmi kedve hozzá. Élni kell valamiből. Hát megírta a negyediket, miközben azon panaszkodott, hogy vándorol az egyre idegenebb világban. Mintha nem csak a világ idegenedett volna el tőle, de ő is saját magától. Vagy remekmű keletkezik ebből vagy bukás. 

Vagy mindkettő. A 4. zongoraverseny megbukott a philadelphiai bemutatón, annak ellenére, hogy a szerző zongorázott és Stokowsky vezényelt. Elvben a Boci, boci tarkát is eszeveszett sikerre vitték volna. A tanulságot levonva a darabot Rachmaninov átírta, megint megbukott vele, tovább dolgozott rajta, vékonyította, elvett a zenekarból, jobban hagyta érvényesülni a zongorát. Igazi sláger soha nem lett a 4. zongoraversenyből, most is ritkaságként hallgatja az ember, és mindent megért. Már úgy értem a sikert is meg a sikertelenséget is, tényleg nincs benne az a nagy dallam, nagy indulás, ami az előző két zongoraversenyt annyira sínre teszi, hogy akár el is engedheti a hallgató, akkor is azt érzi, hogy kapott valamit. Itt meg mintha folyton az új indulásokat kellene észrevennie, hogy megyünk kicsit előre, kicsit balra, ja nem, inkább jobbra. De mintha éppen ez volna Rachmaninov lényege, csak máskor nem vesszük észre, úgy száguld a szerelvény. Garrick Ohlsson nem az a lenyűgöző személyiség, aki bármit játszik, hitelesen teszi, de a nagy teste jó nagy hangot produkál a hangszerből, hiába van mögötte egy egész szimfonikus zenekar, mégis ő az egyértelmű főszereplő. A nagy keze meg tökéletesen alkalmas a feladatra, súlya is van, eléggé gyors is, azt játssza, amit kell. A közönség is így reagál rá. Nem csupa Ewing-ivadék ül a dallasi koncertteremben, kalap senkin nincs, bár a szürke öltöny-western csizma összeállítás fölfedezhető. Nincs is telt ház, ez a harmadik este azonos programmal, mellé a szünet után szintén Rachmaninov jár, az 1. szimfónia. Nálunk se ölnék egymást a jegyekért, pedig valószínűleg jobb innét kezdeni a barátkozást a szerzővel, amikor gondban van, jobban megérti azokat a pillanatait is az ember, amikor nincs gondban. Ami pedig az eredményt illeti: mégiscsak remekmű. Vagy talán nem remek, de mű. Mintha éppen ezt a kettősséget érezné meg a közönség: nagyon gyorsan fölpattannak, hogy álló legyen az ünneplés, aztán mégis nagyon gyorsan hagyják abba a tapsot, mint akik mégsincsenek a hatása alatt. 

Majdnem ugyanezt érzem. Hogy nem a mű hatása alatt vagyok, hanem Rachmaninové alatt. Hogy érdekesebb a bukása, ha ez bukás, mint a sikere. Ami viszont tényleg siker.