Kurt Moll

Nem tudom, érdemes-e harcolni a holtak ellen. Érdemes-e azon keseregni, hogy az opera mindig a múlt művészete, minden nagyobb és kisebb énekesnek el kell viselnie az összehasonlítást a régiekkel. És a halottakkal szemben nem lehet nyerni. Legyen. Legyen ez a tiszteletünk irántuk. Most megint itt vagyunk az átmenet pillanatában, tegnap még Kurt Moll csak egy fantasztikus hangú, visszavonult basszista volt, vitatható magasságokkal és vitathatatlan mélységekkel, meg a hang szépségével, az éneklés külnös lazaságával - ha lehet így mondani. Mára klasszikussá vált, megannyi nagy német szerepben, Marke királyként, Madarász Henrikként, és mindenekelőtt Ochs báróként. Néha arra gondolok, hogy ugyan, mit kockáztattunk volna, ha már tegnap is ilyen végtelenül tiszteljük, mint ma. Lehet, hogy ez ellentétes az opera szellemével. 

Nem is az operaénekesre gondolok most, és tulajdonképpen mindig, amikor Moll neve fölmerül, hanem Haydn A teremtés című oratóriumára. Azt is lemezre énekelte néhányszor, például Bernsteinnel, később Levine-nal. És az utóbbi felvételen van az a perc, amikor az Úr felszólítja az élővilágot,hogy szaporodjanak és sokasodjanak. A sok csodálatos pillanattal megáldott oratórium egyik legcsodálatosabb pillanata. A mélyvonósok valami rejtélyes hullámzásba kezdenek, és a szaporodás titka csak még mélyebb lesz Moll hangjától. Mintha ott járnánk a bűn közelében, a sötétség szélén, de csak a szélén, mert mindez egyelőre csak az öntudatlan állatok feladata, akik nem ettek a Tudás fájából és nem döbbentek rá, hogy meztelenek. Senki nem tudta, nem tudja ezt a borzongató pillanatot úgy megfogalmazni, mint Kurt Moll.