Az ember nem nagyon gondolkodik azon, mi történik a régi amerikai elnökökkel. Ha nem lövik le őket, akkor nyilván írnak egy könyvet a tapasztalataikról, aztán elvonulnak valami elnök-elfekvőbe, president öregek otthonába, ahol derűsen mesélgetnek egymásnak a régi időkről. Vagy valami hasonló. 

Ehhez képest George W. Bush, tehát az ifjabb George, akit az egész világ a kultúrálatlanság és ostobaság mintaképének látott, nagyon is jelen van Dallasban. Egyrészt már csak azért is, mert itt lakik, vagyis csak akkor, ha éppen ahhoz van kedve, mert több otthona is van. Másodszor azért, mert van egy hatalmas, új könyvtár, amely büszkén viseli a két nevet és az egy betűt a homlokzatán. Harmadrészt novemberben nyílt kiállítás a festményeiből. 

Elég vicces, mert úgy derült ki, hogy egyáltalán vannak festményei, hogy valaki meghekkelte a telefonját, és döbbenten látta, hogy két festett önarckép is található benne. Ha már kderült, nem volt mit tenni, beszélni kellett róla, igen, festeget, leginkább portrékat. Jay Lenóval kezdte, de volt már mindenki, Putyin, meg idősebb Bush, tengerészgyalogosok és miniszterelnökök. Ha képek vannak, akkor kiálltás is van belőlük, ki bírna ellenállni. A művészet visszavág, és jó hülyét lehet csinálni abból, akiről bármi eszébe jut az embernek, csak az nem, hogy érdeklődik a kutúra után. 

Nem érdeklődött, és nem is csinált ebből titkot. Most meg érdeklődik, végül is miért maradnánk mindig ugyanazok a fajankók? 

Szóval nincs az egésszel semmi baj, legfeljebb az, amikor a jó amatőr mázolmányokról fogcsikorgatva akarják bebizonyítani, hogy rossz amatőr mázolmányok. Vicces elemzéseket tesznek közzé, mosolyt visszafogva kérdezgetik, hogy na, melyik a legnehezebb testrésze az embernek, festészeti szempontból? A szem, mondja G. W. B. Ez jobb, az rosszabb,Putyin véletlenül olyan, mintha papírból vágták volna ki a fejét, de ha vannak is különbségek, a lényeg ugyanaz. George W. Bush nyilvánvalóan fényképek alapján készíti a képeket, így pont arra nincs esély, hogy valami olyasmit lássunk, amit csak ő láthatott, miközben farkasszemet nézett a világ nagyjaival. Akiknél többnyire ő még nagyobb volt. Jó volna nevetni rajta, de nem lehet, hiszen az összes ecsetvonása azt mutatja, hogy minden életút arról szól, valami többre kell vágynunk, többre, mint a pénz meg a hatalom. Hiszen neki mindkettő megvolt, és most mégis fest. Régebben a dilettánsok folyton regényeket írtak, mert hogy írni, azt mindenki tud. Az utóbbi évtizedekben mindenkire a festés jött rá. Pedig azt sem tud mindenki.