Próbálok rájönni, miért szemezek a birkával. Áll az asztalon a levágott feje, mellette a szíve, talán, és köztük a gyilkos szerszám, a kés, vagy inkább csak a nyele. Korsó a háttérben, tipikus csendélet. Van egy párja is, kitekert nyakú madarak, a konyha egy időben a festészeti ihlet kimeríthetetlen tára volt. Hanem attól azért lehet szabadulni. Ettől meg nehéz. A festő nem nagy név, hogy arra ugorjak, ismeretlen sevillai. Vele szemben viszont egy Velazquez van, IV. Fülöp arcképe, csókos szájú Habsburg. Egy időben azt gondolták, talán ez lehetett az a kép, ami után Velazquez elnyerte az udvari festő címet, tényleg elég jól benne van egy család tragédiája és dicsősége. Dallasban vagyunk, a Meadows Múzeumban, a legnagyobb és legjelentősebb Spanyolországon kívüli spanyol festészeti gyűjtemény kellős közepén.
De most nem erről van szó, hanem a kosfejről, hogy bámulom a nóziját, a kivillanó fogait, a megtört fényű szemét. Mellényúltam a gépen az imént, és azt írtam, megtört fényű szent. Talán tényleg az. Az égre emelt és halott pillantás talán Keresztelő Szent Jánost idézi. Vagy egyszerűen csak a sokat szenvedett halottakat, akik már várták, hogy véget érjen az életük, mert nem lehetett bírni tovább, de most, hogy véget ért, kiderült, hogy a visszavonhatatlanság még borzasztóbb. Mint az elütött macska az úton, akármilyen szörnyű, csak vissza-visszanéz rá az ember. Néhány száz évvel ezelőtt Sevillában leöltek egy birkát. Néhány száz évvel később, néhány ezer kilométerrel távolabb mégsem tudom azt mondani rá, hogy: na, és?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.