Kincsem, kincsed, kincsük

Ha azt nézzük, hogy a Kincsemmel mennyi felé kellett megfelelniük az alkotóknak, akkor igazán bravúros, amire jutottak. És akkor mélán bólogathatunk is: jó, ha az embernek, mármint a filmrendező embernek, Herendi Gábornak van reklámfilmes múltja, mert akkor nem ismeretlen számára a feladat. Film is legyen, meg is feleljen a pénzt adók elvárásainak, feladat is legyen, öröm is legyen, és lehetőleg ne érezze azt a rendező, hogy talán jobb volna, ha el tudná tüntetni a nevét a stáblistáról. 

Voltaképpen ez mind-mind sikerült is. Van egy ötperces ijedség az elején, miközben drámai jelenetben szíven lövik az önmagára immár csak alig-alig emlékeztető Rátóti Zoltánt, hogy akár ilyen is lehetett volna a film. Aztán nem olyan lesz, elkezdődik egy kifejezetten tehetséges Moulin Rouge-koppintás (bár a tehetség és a koppintás mintha egymást kizáró szavak volnának), amelyben benne van a kockázata annak is, hogy senkinek nem tetszik, meg a lehetősége annak, hogy mindenkinek. Nyilván boldogtalanná válik, aki azt remélte, hogy folytatni fogják a kosztümös történelmi film hagyományokat, és végre jön egy új Várkonyi-mozi. De valahogy az egyensúlyozás a 19. és a 21. század között kifejezetten jól sikerült (talán a táncjelenetet leszámítva), szelfiznek és lájkolnak, bőrfrakkban és bőrcilinderben mászkál Nagy Ervin, de közben szivar, bordély, lóverseny. Végig lehetne sorolni a hatásokat és idézeteket, és ugyan ki az a hivatásos filmnéző, aki ennek ellen tudna állni, közben meg semmit sem kötelező észrevenni, és ki az a kalandvágyó mozista, aki meg ennek tudna ellenállni. Nagy bűvészmutatvány ez, és tényleg minden negatív indulat nélkül mondom, hiszen én már azt sem tudtam elképzelni, hogyan lehet izgalmat facsarni abból, amit mindenki tud: Kincsem veretlen. Akkor most miért is szorongatnánk a szék karfáját?

A trükk az, hogy nem neki kell szorítani, vagy csak mellékesen. A szerelmeseknek kell drukkolni, hogy végre találjanak már egymásra. Mintha mindketten Fábián Janka történelemkönyvéből jöttek volna elő. Ami a sánta lányt illeti, ő egészen biztosan, a léha, de jóravaló fiúnak azért több irodalmi előzménye is van. Sablonok vagy sem (egyik igen, másik nem), ott vannak a vásznon, és elég jól megélnek. Nagy Ervintől talán ezt is várta az ember, elvégre volt ő már Kossuth Lajos is, Petrik Andreának azonban ez szép, hat lóhosszas győzelem, a szabálytalanság diadala. Néha elképzelem, hogy a tágabb értelemben vett Gáspár-család összejön karácsonykor, és nagy nevetgélések között megbeszélik, hogy manapság melyiküknek megy jól a moziban. Most épp Tibornak.