Meglepő helyen futunk össze a Nemzeti Filharmonikusok két tagjával: Marozsán Erika lemezbemutató koncertjén az Uránia Moziban. Okos kérdésre, hogy "na, hogy vagytok", egyszavas válasz: hiányzik. Nem kell kérdezni, ki hiányzik, már megint egy újabb bizonyítása a nagy Mocsári-sejtésnek (a zongorista Mocsári Károly után), hogy ha két ember találkozik, akik valahonnét ismerik Kocsis Zoltánt, akkor tíz percen belül róla kezdenek el beszélni. Hol itt a tíz perc?
Zoli itt van.
Az utolsó koncert van itt, Győrben, amikor olyan fájdalmai voltak, hogy már állni is csak úgy tudott, hogy az egyik lábát keresztezte a másik előtt. És előtte a próbán megbeszélte mindenkivel, hogy akire a koncert végén rámutat, az álljon föl. Ne húzódozzon, ne mutasson magára kérdőn, hogy én, miért?, csak álljon föl. És amikor vége lett a hangversenynek, egyenként rámutatott mindenkire, egyesével állította föl az egész zenekart, így búcsúzott el, így köszönte meg.
A koncert után mindenki ment az öltözőjébe, de ott már csak annyit tudott mondani: gyerekek, tudom, hogy szerettek, de most menjetek el.
Akkor látták utoljára. A következő hírt már Kínában kapták róla.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.