Persze, hogy provokál, nemrég múlt 89 éves, az egyik leghosszabb énekesnői pálya van mögötte, már akkor érett operista volt, amikor a közös Normát énekelte Maria Callasszal. Az ilyen énekesnek más dolga sincs, mint arra emlékezni, hogy régebben minden jobb volt, fél- vagy egész istenek álltak a karmesteri emelvényen, akik mind vele akartak dolgozni, tudjuk, miért. Mert a sok csoda közt ő volt a legnagyobb. Christa Ludwig kétségtelenül teljesíti is ezt az elvárást, azzal a nem csekély eltéréssel, hogy szerinte a világban mindig csak öt nagy karmester volt - annyi pedig most is van. Olvassa az ember a születésnap körüli interjúkat, mindent megkap, amit kell, emlékezést a régi időkre, szidalmazását a jelenlegi időknek, a fiatalok trehányak és lusták, és nincs hangjuk, türelmük, szorgalmuk. Biztosan tényleg máshogy volt régen.

Ami most számomra fontos mondat volt, az a halálról szólt. Nem is a halálról, hanem a temetésről. Tudjuk, hogy Ludwig kamaraénekes Bécsben, amúgy is az Opera legendája, itt énekelte az utolsó előadást 1994-ben. Itt fogják fölravatalozni, itt fogják eltemetni, és az a kívánsága, hogy egy Mahler-dal szóljon, felvételről, az ő hangján. Ich bin der Welt abhanden gekommen. A nagyvilágnak búcsút mondtam én - így mondták be régebben a rádióban. Végbúcsút vettem már e világtól - ez Csengery Kristóf fordításának első sora. Szerelmem éltet és dalom. Ez meg az utolsó. Vagyis: éppen nem a halálról szóló vers, hanem az életről, a világtól távoli, szabad és igazi, saját életről. Amire talán Mahler is vágyott, de képtelen volt megvalósítani, mindig is benne volt a nyüzsgésben, aktív zenészként, aktív hivatalnokként, operaigazgatóként. Nem mintha kicsit is azt érezném, hogy neki másképp kellett volna élnie, hogy maradtak benne meg nem alkotott zeneművek, vagy hogy a megalkotott szimfóniákban és dalokban akármilyen kicsike engedményt is tett volna a közízlésnek vagy a megvalósíthatósági ésszerűségnek. 

De hát nem is ez okozza most a dilemmát, hanem hogy ha ez szól majd a temetésen, azt is el kell dönteni, melyik felvételről. És ezt még Ludwig maga sem tudja megmondani. Gondoltam, hogy segítek neki innét a távolból, végül is stúdió körülmények között, zenekarral csak két lemez készült. A korábbi Otto Klemperer vezényletével, benne marad egy szép, hangos kottalapozás is, valószínűleg Ludwig lapozott, hiszen őelőtte van mikrofon. Tényleg szép, vagyis épp ez a lényeg, hogy nem is annyira szép a felvétel, az angolkürtben van valami keserves nyöszörgés, de ettől olyan felkavaró az egész, érezni a nyugalom kiküzdöttségét is. A Karajan-felvétel csodálatosan kiegyensúlyozott, Christa Ludwig hangja is szebben és homogénebben szól, a zenekar mint valami kellemes állagú és hőmérsékletű gleccser, úgy viszi előre a zenét, pontosan beállított hangzásarányokkal, fafúvókkal, szólóhegedűvel. Az ember azt érzi, hogy erről Mahler maga is csak álmodott, hogy egyszer majd így fogják előadni a dalát, ezzel a hipnotikus nyugalommal és alvajáró tévedhetetlenséggel.

Talán ezt választanám. De csak majd, majd, a távoli jövőben.