Hajótörött zenészek

Van egy úgynevezett csapatépítő játék, hajótörés a neve. Aki volt már csapatépítésen, nyilván jobban ismeri, mint én, de nem annyira bonyolult. Kigyulladt a luxusjacht, a legközelebbi szárazföld ezer mérföld, és mindenki kap egy tizenötös listát, rajta különféle, hajótöréskor használható tárgyak, szextáns, vizes palack, iránytű, cápariasztó: állítson föl közöttük fontossági sorrendet. Miután megtörtént, a társaságot csoportokra osztják, és már a csoportoknak kell összeállítani a listát. A tapasztalat az, hogy a csoportok által összeállított sorrend általában közelebb van a szakértők által meghatározott sorrendhez, aminek az a tanulsága, hogy az emberek csoportosan okosabbak, mint egyedül, ha érveket és ellenérveket kell ütköztetni, akkor közelebb juthatunk az igazsághoz. Csapatépítéshez remek tanulság, remélhetőleg utána mindenkinek több kedve lesz bandába verődni, egy húron pendülni, egy követ fújni, és így tovább. 

Arra gondoltam, hátha nem csak vállalati a tanulság. Hátha pontosan ez történik a zenészekkel, amikor együttesekbe és zenekarokba tömörülnek. Ők is jobbá válnak. Eszembe jut a Fesztiválzenekar esete, amikor annyira nem tudták a próbán valamelyik Mahler-szimfóniát, hogy Fischer Iván megmérgesedett: a következő alkalomra mindenkinek bedobjuk a nevét egy kalapba, és akiét kihúzzuk, annak egyedül kell eljátszania a szólamát. Gondolom, mindez csak a vonósokra volt érvényes, de ők rögtön pánikot kaptak, gyakoroltak, mint az őrültek, nehogy lebőgés legyen a vége. 

Nem az lett, csak ijesztgetett a karmester. De talán nem csak az a helyes végkövetkeztetés, hogy néha meg kell mutatni a kancsukát is a muzsikusoknak, hanem hogy tényleg van ilyen. Együtt ügyesebbek. Együtt elfogadható szinten játszanak el egy szimfóniát, amivel külön-külön esetleg küzdeni kellene. Hogy érdemes felépíteni a zenészcsapatot, mert ha jól megy, mindenki erőn fölül fog teljesíteni. És akkor jön a közönség, hogy üdvözölje a győzteseket, csatlakozzon a sikerhez.