És ha már nem is élnék?

Utókor. Persze, az vagyunk, csak néha elbizonytalanodom abban, hogy milyen utókor. Hálátlan? Szórakozott? Nem figyelő? Hová lettek a köztudatból azok az írók, akiket mindenki olvasott? Bertha Bulcsu, Karinthy Ferenc, Galsay Pongrác. De rendben van, nézzünk előre. Március 27-én Szakonyi Károly darabját olvassák föl a Játékszínben. Neki, szerencsére, kortársai vagyunk, ő meg visszavág, odavág, vagy legalább jelzi, hogy él, dolgozik. Túlél, és remélhetőleg nem dolgozza túl magát. Elég illetlenül először mégis a halottairól kérdeztem.

- Van egy rovatom a Lyukasórában... ismered?

- A Tekintetet többet forgatom. 

- Na, hát az megszűnt, ez volt az utolsó szám. Nem lesz búcsú, mert kell a pénz az online-ra, de én az online-t nem annyira szeretem. 

- Miért nem szereted? Komolytalan? Nem papír? Vagy nincs türelme az olvasónak hozzá? 

- Úgy érzem, hogy oda van szórva. Nem figyelik, nem gyűjtik. Egy folyóiratot két év múlva is elő lehet venni és nézegetni. Én például most a régi Nagyvilágokat olvasom, a nyolcvanas, hetvenes évek számait. Mindegy. A Lyukasórában van egy rovatom, Olvassuk újra! Minden számban írok valakiről, aki elment már. Csak prózaírókról, novellistákról. A következő számban Karinthy Ciniről írok, múlt számban Szabó Magdáról. Kezdtem a barátokkal, Bulcsuval, Lázár Ervinnel, Szabó Pistivel. 

- Akit úgy elfelejtettek, hogy ma mindenki azt hiszi, a filmrendezőről van szó. 

- Nem csodálkozom. A színháziak azt mondják, a színészeket is elfelejtik, nem tudják, ki volt Básti Lajos. 

- Ez már így marad, vagy lesz még föltámadás? 

- Nem tudom. Régebben volt kontinuitás, szerettük az öregeket meg harcoltunk velük.  Ma szó sincs arról, hogy a Bulcsunak megjelentetnék valamijét. Lázár Ervinnek szerencséje van, a meséi azért mindig ott vannak a kirakatban. Ő talán az egyik legszabályosabb, legzártabb életművet tudta létrehozni közülünk. 

- Melyikük hiányzik a legjobban? 

- Ervinnel igazi, mély barátság volt köztünk. Gyurkovicsnál meg hiányzanak a nagy röhögések. Bertha Bulcsu is hiányzik, de mindig volt kis rivalizálás köztünk. Az embereket elfelejtik, de ápolni kell az emléküket. 

- Érzed azt, hogy rád hárult ennek a feladata? 

- Szívesen is teszem, mert úgy érzem, hogy ez a társaság megérdemli,nagyon nehéz korszakban csináltak mégis irodalmat. A rendszerváltozáskor mindig hangoztatták, hogy kint volt az igazi irodalom, az emigrációban. Biztos, hogy ott is volt, de itt megteremtődött egy nagy irodalmi élet és anyag. Passzív rezisztenciában teltek az évtizedek, és ebben írták meg, idézőjelben mondom, A walesi bárdokat, hogy mégis igazi, igazságos, értékes irodalom szülessen. 

- Érezted is, hogy úgy kell írni, hogy a cenzúrán átmenjen, hogy bizonyos dolgokat nem szabad említeni sem? 

Átállt az ember agya erre. Érezni lehetett, hogy falak vannak, amelyek mögé nem szabad benézni. 45 mögé, 56 mögé nem volt szabad nézni. A hetvenes évektől lehetett érezni, hogy nem kell már feltétlenül "a lányomnak mondom, a vejem is értse" alapon beszélni. Erre találódott ki a magyar abszurd, ami egészen más volt, mint a nyugati, ami a világ végét mondta. A magyar abszurd arról szólt, hogy így mondom el, amit másképp nem tudok.  

- Drámaírói pályád az Életem, Zsókával kezdődött, előtte prózát írtál. Valaki fölfedezett a színház számára? 

- Benedek András, a Nemzeti dramaturgja.

- Mit mondott? Hogy ezek a párbeszédek színpadon is jók volnának?

 - Könyvhét volt, és a Nemzeti művészbejárójánál dedikáltam. Andris jött, én nem ismertem őt korábban, és mondta, hogy jó hogy itt vagyok, elolvasta az első kötetemet, és érez benne drámai töltést. Nincs kedvem darabokat írni? Érdekelt a színház, próbálkoztam is a Színművészetivel, meg egy-két dokumentum hangjátékot akkor már csináltunk. Ez volt nyáron, és januártól kaptam ösztöndíjat a Nemzetitől. Jó pénz volt akkor, kétezer forint. 63-ban. Azt jelentette, hogy szilárdan foglalkozhattam az anyaggal, nem kellett kapkodni. Az volt csupán a kívánság, hogy ne csak tébláboljak a dramaturgián, hanem darabot is írjak a színháznak. Benedek nagyon jó dramaturg volt, ki tudta hozni a műveket az íróból, végigdolgozta a darabokat Németh Lászlóval, Illyéssel. Németh László miatt rengeteget kellett küszködni, nem csak miatta, de a kor miatt is. Rémtörténet volt, amit a Galileivel csináltak két év alatt. Beszélgettünk, és Benedek nem erőltetett semmit, csak kérdezgetett, hogy mit érzek, hogy gondolom, és szép lassan kialakult a téma, amit egy rádiójátékban kezdtem el, de aztán elakadt. Az volt a motívum, hogy itt vagyunk, a levert forradalom után, a konszolidációban, és valahogy tartani kellene azt a makacsságot, vagy be lehet állni a sorba. Ahogy Köves, a főhős mondja: miért legyek én maszek Jézus Krisztus? Föladás, meghasonlás, öngyilkosság. Aminek következtében Marton Endre jött, hogy abba kell hagyni a próbákat, azt mondták a minisztériumban, hogy egy funkcionárius nem lehet öngyilkos.  

- Kitől kapták az információt? 

- Nem tudom. Írtam egy levelet, hogy tisztelt nem tudom, kicsoda, azt akarja csinálni velem, amiről a darab szól. Major fölhívott, hogy jaj, miért a Kállai Ferinek kellene játszania a figurát. De a színészek kiálltak mellettem, Kállainak is elég jó szava volt, és egy hét múlva folytatni lehetett a próbákat. A premieren aztán Major odajött, hogy gratulálok, nagyon drukkoltam. 

- Milyen rendes ember...

- Volt bennünk valami dac, talán ez erős szó, és nem akarok utólag nagy ellenállónak látszani, de mégis, ha az ember író lett, akkor azt írja meg, amiben hisz.

- Nehezen lettél író?  Mert kívülről valahogy inkább az ellenkezője látszik.

-  Viszonylag hamar tudtam, hogy a művészet érdekel, de nem tudtam, melyik ága. Érdekelt a színház, a festészet, de aztán végül maradt az írás. Egy-két pillanatig versek, szerelmes versek... 

- Azt azóta sem, ugye? 

- Éreztem, hogy ez nem az, amit szeretnék. Az ötvenes években írtam, de nem nagyon éreztem még rá  56 nyarán már küldözgettem ide-oda novellákat, de lényegében a forradalom után kezdtem el a pályát. 58-ban jelent meg az első novellám, és attól kezdve írok. A színháznál is az volt, hogy ez a belépő a Nemzetivel azt jelentette, hogy tovább már nem kellett kérincsélni a színházaknál: van egy darabom, nem olvasnák el. Részben a rendezők kértek, részben a színház, később meg Lengyel Gyurival kifejezetten együtt találtuk ki, hogy miről kellene írni, mit adaptáljunk. 

- Nem kellett harcolnod nagyon. 

- Attól még az ember ezt becsületesen akarta csinálni. Az egész társaság, akik 58-ban összeboronálódtunk, Lázár, Gyurkovics, Bertha, Kertész Ákos, Fejes Endre mind ugyanezt a hitet vallották, és nem hazudtolták meg az íróságukat. 

- Amennyire lehetett, döngettétek azokat a falakat. A Hongkongi parókával például. 

- Miskolcról kérték, nekik írtam, aztán Várkonyinak is megmutattam. Neki nem tetszett, vagy kicsit nem tetszett, de aztán kiderült, hogy azért nem, mert azt mondta: ha remekművet írsz, akkor sem játszom utána egy vidéki színháznak. Így aztán előfordult az is, hogy a Váci utcában ment az Adáshiba és a Petőfi Sándor utcában a Hongkongi. Felhoztuk egy őszi fesztiválra, és megvették az egészet rendezőstül. Akkor kellett igazolást írnom a darabról. Miskolcon nem kellett, de Pesten igazolni kellett, hogy a két Munkással mit akarok mondani. Aczél kért egy följegyzést, de ezek már simább ügyek voltak, nem akarok ebből nagy hősiességet csináni. 

- Azért fölhúzták, gondolom, a szemöldöküket, ha Jézus megjelent egy darabban. 

- Pozsonyi vendégjátékra készültünk, megnézte az Adáshibát Kádár, Kádárné meg Aczél, és a végén gratuláltak. Aczél azt mondta: nem parabola, utazhatnak. 

- Azért ez őrület lehetett, még ha így élt az egész ország, akkor is. 

- Aczéllal nem voltunk mi rosszban. Még a Zsóka ment a Nemzetiben, amikor azt mondta, maga mindig olyan magánügyi darabokat ír. Hát, mondom, én nem érzem. Mindegy, azt mondta, de jön a felszabadulás huszadik vagy nem tudom, hanyadik évfordulója, írjon egy darabot arra. Mondom neki, nem biztos, hogy én azt meg tudom csinálni, másképpen születnek nálam a darabok. Áh, jöjjön föl és megbeszéljük, kap ösztöndíjat. Mondom: Aczél elvtárs, nem akarom megbántani, de nem megyek föl. Ha ezt nem mondom meg, bemegyek a csőbe. Nem haragudott meg. Legközelebb, amikor találkoztunk, azt mondta: na, Szakonyi gróf, mi van?  

- Tetszik, nem tetszik, fajsúlyos ember volt. 

- Bár lenne ma egy ilyen, aki ezt az egészet átlátná. 

- Ezt azért nem szokás mondani. 

- Nézz oda, nem volt könnyű dolga Furceva asszonnyal, meg Moszkvával. Ki kellett védenie egy csomó dolgot, akár a Kádárral, akár velük szemben, és ügyesen lavírozott. Ha betiltottak valamit, azt sem örökre tiltották be. 

- Hiányzik ez az idő? Vagy most is ebben élsz, vannak felkéréseid, napirended...

- Délelőtt dolgozom, mert van egy kis gyermekünk, azt a feleségem elviszi iskolába, nyolc órától csönd van, délutánig tudok dolgozni. Ha megy. Aziránt inkább van nosztalgiám, amikor az ember lement a Marika presszóba, és egy kávé mellett írta a novellát. Két szimpla és két szóda mellett egy novella meglett. Aztán összejöttünk délután, fölmentünk egymáshoz, Csukás elhozta a versét, elmentünk a Fészekbe, utána egy műterembe. Ez az irodalmi nyüzsgés szép volt, jó volt, de ma már nincs. Van a Lyukasóra, ez még kötődés a valósághoz, megírom a vezércikket, az emlékezést és még valamit. Máshová nem nagyon dolgozom. Megszűnt a műhely a rádióban, megszűnt a televízióban, ezek nagyon erős felvevőhelyek voltak, arra  késztették az embert, hogy csinálja. 

- Nem kínlódva írtál, ugye? 

- Hellyel-közzel azért nehezen mentek a dolgok, de ha visszagondolok, sokszor irigykedem önmagamra. Dolgoztam mindenfelé, lapoknak, színháznak, rádiónak. Mikor volt a nagy átalakulás a Rádióban, megvettek örök áron tíz-tizenöt rádiójátékot. Akkor mondtam a hölgynek, aki ott volt, aki már nem rádiózott, hanem ügyvéd volt vagy közgazdász, hogy egy műfaj halálánál állunk. 

- Mi az alapvető különbség a hangjáték és a színdarab között? 

- A hangjáték szabadabb térben, időben és figurában. Föl lehet dolgozni egy órában annyit, mint egy filmen. A rádiót nem is figyelték olyan kényesen, 63-ban már csináltunk olyat, hogy egy riportból kellett megírni a fikciós hangjátékot, és bizony ott arról volt szó, hogy faluhelyen szar az élet. Akkor filmen még nem lehetett ennyit. 

- Ha színdarabot írsz, színészre dolgozol? Az ő hangját hallod, az ő mozdulatait látod? Ahogy Domján Edit kapta a Zsókát...

- Editet láttam előtte a Nemzetiben. Mentünk le a színészbejárónál, akkor már írtam a darabot. Jött Edit, bemutattak neki, ez a fiú darabot ír magának. Igazán? - mondta azon a fantasztikus hangján. Mint egy hindu hercegnő. Az Adáshibánál azt mondta Marton Laci, hogy jó volna a jövő szezonra egy darab, amelyikben van a Págernek meg a Bullának szerep. Ádám Ottó aláíratott velem egy biankó szerződést. Írjam csak alá, aztán majd meglesz. Otthon, este zenét hallgattam, és hirtelen beúszott egy történet. Tudtam, hogy ő még este 11-kor az angol könyveit olvassa, úgyhogy fölhívtam: megvan a  történet, egy házaspárról szól majd... Akkoh Pihos és Sztankay, bemutató decembeh hat. 

- És a mostani darabnál, a Két nőnél? 

- Ennél semmi. Ez már utórezgése a drámaírásomnak, az utolsó dialógusos mű, amit létrehoztam. Tulajdonképpen ez egy játék, két színésznőnek,és nem valami mély értelmű dolog. Bizonyos értelemben, ha szabad ezt a kifejezést magamra használnom: bulvár. Ismered a darabot? 

- Nem... 

- Két nő véletlenül összeakad a buszon, az egyik cekkerébe beleakad a másik gombja. Fölmennek az egyik lakására, nagyon szimpatikusak egymásnak, főleg, amikor kiderül, hogy hasonló a bajuk, az egyiket elhagyta a férje, a másikat a szeretője. Rokonlelkekként beszélgetnek, amíg ki nem derül, hogy ugyanarról a férfiról van szó. Benne van féltékenység és hogy mi táplálja egy házasság tüzét. 

- Azért ez nem feltétlenül bulvár. 

- De nem is egy nemzetmentő dráma. 

- Most így, felolvasásos esten, a helyén van? 

-Odaadtam színésznőknek, akik nézegetik, játszanák. Halász Jutkának, de a Vígben nem lehetett. Aztán Béres Ilának, de ő sem talált megfelelő helyet. Valószínűleg ez lesz a sorsa. Ahogy az egyfelvonásosaimat is ma inkább amatőrök játsszák. Kecskeméten is így ment az Adáshiba. Ügyesen megcsinálták. 

- Aczél azért nem mondott hülyeséget ezzel a magánügyekkel. Magadból indulsz el, és meg lehetne írni az életrajzodat a novellák és a drámák alapján. 

- Spiró mondta azt, hogy: te alanyként benne vagy mindenben. Mert, ugye, ő sokszor ábrázol kívülről. De akkor is benne van az ember, ha... Sumonyi szólt egyszer, hogy dolgozzunk föl egy 48-as témát, és akkor megírtam Turini nyár címmel az öreg Kossuthot, akit meglátogatott az ottani konzulnak az erdélyi unokahúga. Ebből egy ilyen atyai levelezés alakult ki, de én, hetvenévesen elképzeltem, hogy milyen leveleket írtam volna. Az ember ezt is átlényegíti a saját életévé. Különben nem érdekelné, ha nem tudna érzelmileg benne lenni.

- Akkor annak ellenére, hogy nem írsz verseket, tulajdonképpen lírikus vagy?  

- A szövegkezelésben eleinte ezt igyekeztem visszafogni, de bizonyos fokig megengedhető. A színházban is azt tartottam, hogy amire szükség van, az a fülhallás, hogy ne Németh László esszéjét mondják el a színpadon, hanem figurák jöjjenek. Egy kis linkség is kell a dialógusokhoz. 

- Nem érzed azt, hogy túlságosan is a saját korodhoz szóltál? Hogy, mondjuk, azt írod, húsz forintot fizettem a szemfelszedésért, és benne maradt két sor. Ezt van a Hongkongiban. 

- Az Adáshibában. 

- Az Adáshibában. Egy mai lány nem tudja mi az a szemfelszedés, nem tudja, mi a két sor, és sok-e érte a húsz forint.  

- Biztos hogy van ilyesmi. De a múltkor fölszállt egy úr a 7-es buszra, telefonált. Fölszállt, telefonált, leült, telefonált, mentünk, telefonált. Ötven év körüli ember volt. Letette, és azt mondta, tudom, hogy ön írta az Adáshibát, nézze, mi ebben élünk. Egyetemi tanár vagyok. Azt látom, hogy a gyerekek egész nap ezt nyomkodják, és nem egymással beszélgetnek. Nem lehetne erről is írni? 

- És lehet? 

- Írtam két történetet is. 

- Szoktál összegezni? Megállni az úton, hogy ezt csináltam, ez a főművem, ez nem a főművem, de nagyon sikeres...

- Szoktam. Különösen mostanában, hogy öregszem. Öregszem... ez már befejezett tény. Az ember részben elégedetlen, hogy elpazarolt sok időt. Pedig sokat dolgoztam, de mégis úgy érzem. A másik az, hogy soha sincs lezárva semmi. Igazából ezért esz a fene, ha nem dolgozom rendesen, hogy még nem csináltam meg azt a... Nem is a világnak, önmagának akar az ember bizonyítani. Most már eladnám a fele üdvösségemet egy ötflekkes novelláért, ha meg tudnám írni. Nem ugrik be már olyan természetesen. Valamiképpen talán bele is fárad az ember egy műfajba.

- Nem csak az ösztöke hiányzik? Ha volna egy újság, ahol jó dolgok jelennek meg, éreznéd, hogy ki kell tenni magadért.  

- Fejes Bandi mondta, hogy ott vagyunk a futópályán, és nézzük egymást, ki hol tart. Csak meghaltak közben a versenyzők. 

- Jöttek közben újak. 

- Az ember reménykedik, hogy egy reggel úgy ébred föl, hogy valami beugrik. Azért is írok rendszeresen, hogy érezzem az írást. Azzal vigasztalom magam, hogy annyi mindent megcsináltam már, hát most mit akarok. És ha már nem is élnék?