Ezerszer kiderült már, hogy az opera a múlt műfaja, ha valami igazán finomat, elegánsat, nagyszabásút, fontosat akar hallani az ember, akkor menjen vissza az időben, legalább az ötvenes évekig, ahol mitikus nevekbe botlik, és rájön, hogy a mitikus nevek valóban mitikus hangokat jelölnek, egy jó formában lévő Bastianini úgy énekel, ahogyan ma, tegnap, holnap soha senki. Így aztán kellemes meglepetés volt számomra, amikor a történelem legjobb Fidelio-előadását nem egy 1930-ban rögzített sistergésben találták meg a szakértők, hanem egy viszonylag friss, nagyon élvezhető Metropolitan-előadásban. Klaus Tennstedt vezényelt, Jon Vickers mellett a címszereplő Marton Éva volt, ha jól sejtem, ez az az előadás, amelyben az énekesnő vigyázatlanul állt a tenor mellé, aki megfújta az O, namen, namenlose Freude kezdetű részt, és Marton dobhártyája olyan eszeveszett légnyomást kapott, hogy maradandó halláskárosodástól kellett félni egy pillanatra. Hogy Marton maga milyen lélegzetelállító hangerővel és intenzitással énekelt, azt annak is érdemes meghallgatnia, akinek véletlenül nincs türelme vagy ideje a teljes, neten meghallgatható előadáshoz.
Ha valakinek Marton Éva hangján szólal meg Leonóra áriája, az tökéletesen érthető és irigylésre méltó. Nekem, sajnos, nem tehetek róla, de az ária Antal Imre hangján szólal meg, főleg, ha a magyar szöveggel gondolok rá. Ó, jöjj, áldott szép reménysugár. Ez az ára, hogy olyan nagy kedvvel néztem még talán a nyolcvanas évek végén egy négyrészes angol sorozatot. Hogyan hallgassunk operát?, ez volt a címe, és egy szemüveges, vézna, pulóveres angol fazon magyarázta, hogy mire kell figyelni. Énekelt, zongorázott, beszélt, és a tévé munkatársai nagyon helyesen azt gondolták, hogy okosabb az ő magyar megfelelőjével, az éneklő, zongorázó, beszélő Antal Imrével szinkronizálni vagy inkább alámondatni a szöveget. És mondta és énekelte, és ezt az egyetlen sort valahogy annyira szépen és szívvel énekelte, hogy beleragadt az ember fejébe, életre szóló fohászként. Nem hagy el, ahogy talán az áldott, szép reménysugár sem hagy el.
Igen, igen, dicsekszem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.