Akit nem tudunk hallgatni, arról beszélnünk kell. Tudom, hogy hosszú távon veszíteni fogunk, és Kocsis Zoltán valamivé válik, emlékké, emlékművé, legendává. Elfogadom. Most még ezt a szinte-kényszert érzem, hogy beszéljünk róla, azokkal, akik ismerték. Kovács Gézával, a Nemzeti Filharmonikusok volt főigazgatójával. 

- Nem akarok napi vagy aktuális problémával foglalkozni, de valamire muszáj rákérdeznem. Kocsis Zoltán búcsúztatásakor a Zeneakadémián azt mondtad, itt a koporsódnál fogadom meg, hogy nem engedünk abból a művészi színvonalból, amelyre te emelted a zenekart. Ehhez képest most egy másik intézményben ülünk. 

- Ha én lettem volna fényes Eszterházy Miklós, és Haydn előbb hal meg, mint én, akkor lett volna releváns ez a fogadalom. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár nem az én magántulajdonom, én a tulajdonos megbízásából voltam ott huszonkét évig igazgató majd főigazgató, hogy segítsek azokat a célokat véghezvinni, amelyeket a magyar állam megfogalmazott. Ez a tulajdonos másképp gondolta, elsősorban a zenekar további életét, mint amit az én szakmai meggyőződésem diktált. És mivel a tulajdonos ebben tántoríthatatlan volt, nem maradt más számomra, mint benyújtani a lemondásomat. Pont azért, mert ha esetleg teátrálisnak is tűnt, minden szavam őszinte volt Zoli koporsója mellett, és ezt nem tudtam teljesíteni. Vállalva a teljes egzisztenciális semmibehullást, benyújtottam a lemondásomat, de nagy szerencsémre ezt ilyen formában Balog Zoltán miniszter nem fogadta el. Egy személyes megbeszélés után azt érzem, hogy mindenki számára a legjobb megoldásra jutottunk. Nem kell azt érezzem, hogy cserben hagytam azt a több mint kétszáz embert, akikkel nagyon sok csatában küzdöttünk egy oldalon, a Nemzeti Filharmonikusok nem marad több mint ígéretes zenekari igazgató nélkül, Herboly Domokos zeneművész végzettséggel és közgazdász végzettséggel is rendelkezik, nagyszerű munkát végzett Debrecenben, az ottani filharmonikusoknál, majd az Örkény Színháznál, én meg nem maradtam munka nélkül. Biztos történt volna valami: abban a négy napban, amíg bizonytalan volt  sorsom, néhány mentőövet bedobtak, de azok inkább strandra való mentőövek voltak, és nem tengeri viharra alkalmas mentőcsónakok.

- Pozíciót cseréltetek Herboly Domonkossal.

- A szívem szakadt meg a Nemzeti Filharmonikusokért, és ennek az az egyetlen orvossága, amilyen szeretettel és várakozással fogadtak a Rádió zenei együttesei. Aminek nyilvánvaló oka, hogy legalább másfél évtizede csak sodródtak, nem is értem, hogy szakmailag és morálisan miért nem estek szét. Ez engem nem csak gyógyít érzelmileg, de inspirál is szakmailag. Föl kell építeni egy profi menedzsmentet, és a süket kommunikációs térből ki kell őket menteni. A pécsiek tudják, hogy a Kodály teremben egészen rendkívüli koncert volt, zsúfolt terem, negyed órán át vastaps - és kész, erről Magyarországon senki nem szerez tudomást. 

- Neked egyébként ez hogyan jött, már hogy ezt fogod csinálni az életben? Én csak onnét ismerem a történetedet, hogy a MÁV Szimfonikusoknál voltál igazgató.

- Egészen fantasztikus édesapánk volt, kántortanító, aki 1936-ban költözött oda, a szülőfalunkba. Elkápráztatta a folklór, amit ott talált. Bartók első gyűjtéseinek helyszíne volt ez a falu, három nap alatt több mint százötven népdalt gyűjtött...

- Melyik faluról van szó?

 - Tura. A Palócföld egyik utolsó nyúlványa a Jászság határán. Édesapám azonnal kutató munkába fogott, hívott folklórkutatókat, Kodályt, Bárdost, Tura pedig nagyon rövid idő alatt számon tartott hely lett. Édesapa a vallása miatt jó pár évig meghurcoltatásban részesült, de Sztálin halála után engedték, hogy újra foglalkozzon mindazzal, amivel korábban: kórusszervezéssel, tánccsoporttal, nemzetközi hírűvé vált együttesekkel. Ebbe születtem bele. Természetes volt, hogy édesapánk zenekart, kórust, tánccsoportot szervez, azok munkáit irányítja, és bár nagyon korán meghalt, hét éves voltam akkor, ez beleivódott mindannyiunkba. Két bátyám másfelé ment, de én ezen a pályán indultam el, tanultam zenét, érettségi után a konziba mentem, amihez nem volt sok kedvem, aztán elmentem a 25. Színházba zenélni Sebő Feriékkel. Aztán elvégeztem a tanítóképzőt, majd a karvezetés szakot, utána az ELTE-n művelődésszervezést. Dolgoztam kórusokkal, Esztergomban és Dorogon, aztán a MÁV szimfonikusoknak lettem az első megpályáztatott igazgatója. Sokévi csalogatás után lettem a Nemzeti Filharmonikusok vezetője.

- Kocsis Zoltán a te ötleted volt. Kényszerhelyzetbe kerültél, Varga Gilbert visszamondta a felkérést. Zoli vezényelgette akkor már a Fesztiválzenekart, volt valami karmesteri múltja, de egyáltalán nem volt elfogadott ebben a minőségben. Honnan vetted a bátorságot? Volt veszélyérzeted, hogy ez rosszul is elsülhet?

- Persze, hogy volt. Valóban kényszerhelyzetbe kerültem, Varga Gilbert elriadva mindattól, amit Magyarországon az átszervezés jelent, egy csütörtöki napon felhívott augusztusban, hogy a sors ajándékának tekinti, hogy megismerkedtünk, de ilyen feltételek mellett nem tudja teljesíteni azt, amire szövetkeztünk. Három napig kóvályogtam, nem tudtam mi lesz. Magamra haragítottam sokakat azzal, hogy világossá tettem, Kobayashival nem tudjuk folytatni az együttműködést. Bármilyen káprázatos karmester is, itt most nagyon szigorú, kemény, mindennapi munkára van szükség, hogy a szakmailag és morálisan széthulló Állami Hangversenyzenekarból jó zenekar legyen. Bizony, koppantam nagyot, amikor Gilbert ezzel hívott, és másnap az ügynöksége küldött egy faxot ezzel kapcsolatban. Akkor kattant be nekem, hogy előző évben Zoli kopogtatás nélkül jött be hozzám, a rivális zenekar igazgatójához, hogy előző munkahelyén úgy vélik, ő alkalmatlan arra, hogy Schönberg Gurre-Liederjét eldirigálja. Márpedig az botrány, hogy ezt a művet még nem mutatták be Magyarországon. Azért jött, hogy szövetkezzünk, csináljuk együtt, a zenekar és énekkar, ő hozza a pénzt. 

- Ingoványos alapok.

- Nekem hirtelen az ugrott be, hogy mit vacakolok karmesterekkel, amikor itt van Kocsis Zoltán. Természetesen a gondolatot megfürdettem az akkori zenekari tagoknál, akik között megoszlottak a vélemények. Nem is karmester. Kobayashi meg Ferencsik után, akik hihetetlenül kifejező gesztusrepertoárral dolgoztak évtizedekig, a zenekarnál egy ilyen meglehetősen szűkös mozdulatkészletű karmester legyen? A másik oldalon: sodródtunk, bizonytalan volt a jövőnk, és Zoli tekintélye kritikán fölüli volt. Szeretik vagy nem szeretik, nem mondhatják rá, hogy nem zseniális muzsikus. Majd megoldjuk, hogy ki fog itt egy-kettő-hármakat dirigálni. Így hívtam föl őt egy vasárnap délben. Száz karmester közül kilencvenkilenc boldogan mondta volna egy ezüsttálcán fölkínált zenekarra, hogy igen, igen, gyorsan, gyorsan. Zoli azt mondta: majd meggondolom, visszahívlak.

- Mi ennek az oka? Miért nem csapott le a lehetőségre? Elkényeztetett zseniként azt érezte, hogy neki ez jár?

- Végig kellett gondolnia, hogy megy vagy marad a Fesztiválzenekarnál. Biztos, hogy néhány embert fölhívott, mit tanácsolnak neki. Bár barátja... nem tudom, hogy volt-e neki Pilinszky óta. Abban az értelemben, amit mi hétköznapi emberek barátnak hívunk. Nagyon magányos ember volt, a sors azzal a zsenialitással sújtotta, amely mindenképpen elmagányosít. Miközben volt egy-két igazán meghitt emberi kapcsolata, mondjuk Kurtág Gyuri bácsival vagy Jeney Zoltánnal, de kitárulkozó baráti kapcsolata szerintem nem volt. 

- Bántott ez téged? Hogy te is csak csodálhatod őt, de veled sincs barátságban?

- Kitüntetés, hogy egymást kölcsönösen tisztelő kapcsolatunk volt, amelybe hosszú autózások és borozások is belefértek. Mindig fenntartással és viszolygással olvastam azokat a nyilatkozatokat, amelyekben azzal hivalkodtak valakik, hogy Zoli barátai voltak. Tudom, hogy nem. Sok mindenbe beleláthattam. Zötykölődtünk félnapos autóbuszutakon Japánban, meglátogatott a Káli-medencében lévő kis szőlőmben, éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, és ezek nekem mindig megvilágító erejű beszélgetések voltak. Káprázatos kognitív képességekkel verte meg őt a sors, és örültem, ha néha én is valami újat tudtam neki mondani. 

- Visszakanyarodva...

- Visszakanyarodva oda, hogy miért nem vágta rá az igent, mérlegelt. Aztán este fölhívott, hogy rendben, de akkor még nem arra gondolt, ami végül lett belőle. Először úgy gondolta, úgy adja a nevét hozzánk, mint Rachmaninov a Bostoniakhoz, majd kering körülöttünk. Megnézte a naptárát, ami zsúfolásig tele volt, és megkérdezte, hogy ki végzi majd el a napi munkát. Akkor jutott eszembe Hamar Zsolt, őt kértük föl erre a napi munka elvégzésére. Ám Zoli egyre jobban rákapott a napi rutinra, ebből is lettek a bajok. Mert mérhetetlen volt a maximalizmusa, elsősorban önmagával szemben. Éveken át hallgattam, hogy gyötri magát az irodájában lévő rövid Steinway zongorán, amikor mentem be egészen korán, hétkor, fél hétkor, hogy nyugalomban dolgozhassak. Ő huszonötödször is azt a két ütemet gyakorolta. Ugyanez érvényesült a zenekarral kapcsolatban. A perfekt tudása mellett türelmetlen is volt, és nagyon nehéz volt az első néhány év a zenekarral. Az első próbán ő a tökéleteset akarta hallani, ahogy ő elképzelte, ehhez képest egy próba arra való, hogy kipróbáljuk, együtt hogy szól ez. Erre megvannak a karmesteri technikák, amiket Zoli sutba dobott. Már ha egyáltalán használni akarta őket, vagy a birtokukban volt. Ő kisajtolta a zenekarból azt, amit hallani akart. Akkoriban a zenekar és az énekkar gyalázatosan rosszul keresett, és azt mondták a muzsikusok, hogy most tőlünk tízszer akkora intenzitást követelnek, a pénzünk meg ugyanannyi, mint volt. Nagyon nehéz évek voltak. Főtt a fejem, hogyan lehet egy menedzsmentet fölépíteni a Filharmónia romjain, és közben folyamatosan tüzet kellett oltani, mert a muzsikusok rossz néven vették Zoli stílusát, és hogy olyan műveket kell játszani, amelyekre nem lehet két próbával fölkészülni.

- Meddig tartott ez a vészterhes időszak?

- 99-ben megduplázta a kormányzat a zenekar költségvetését, és akkor már Zoli kívánsága volt, hogy elitcsapatot hozzon létre. Ekkor volt a nagy port felverő függöny mögötti próbajáték, ez után ivódott bele a zenekarba az a kotta iránti feltétlen tisztelet, amely ma is tetten érhető. Ekkor indult meg, mondanám, hogy a töretlen felívelés, de Zolival mintha mindent újra a nulláról kellett volna kezdeni. Mert neki egy-egy próbája volt elképesztő. Ezt aztán lehet, hogy a muzsikusok néha unták. Ott ültek a próbateremben, a vonó ott volt a húron, és akkor Zoli elkezdte az összefüggéseket megvilágítani, hogy Ravel ebben a pillanatban akarva vagy akaratlanul Wagnert idézi, akit egyébként nem szeretett. És akkor belebonyolódott valami nem is zene- hanem szellemtörténeti előadásba, amelyet a Columbia Egyetemtől a Zeneakadémiáig mindenütt ittak volna az emberek, vagy egy jobb világban a televízió nézői, mint annak idején Bernsteint. A muzsikus meg ott ült, és arra várt, hogy egy-kettő-három-négy legyen. Zoli halálával ez a hihetetlen szellemi gazdagság is eltűnt. Csak remélni merem, hogy ott maradt a zenekarban ebből valami. Illetve nem is remélni, hiszen a halála óta elteltek a hónapok, jöttek a koncertek, és hallani, hogy velük maradt Zoli.

- Velük van, de elkerülhetetlenül fakulni fog. Soha nem bántad meg, hogy őt választottad a zenekar élére?

- Természetemet megtagadva, szakmai belátással, megpróbáltam néha hűvösen fogadni néhány nem rokonszenves szakmai gesztusát vagy ötletét. Voltak pillanatok, amikor nagyon el voltam keseredve. A Vezúv nem mindig barátságos, és nem arra való, hogy szalonnát süssön az ember a melegénél. Voltak konfliktusaink, voltak nagyon nehéz pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy nem ugyanazt a lojalitást kapom tőle, amit én nyújtok neki. Nehéz volt sokszor a konfliktusokat kezelni közte és a zenekar között, mert nem fukarkodott a becsmérlő jelzőkkel, és itt felnőtt családapák, anyák, főiskolai, egyetemi tanárok muzsikálnak, néhányuk évfolyamtársai voltak, és tőlem követelték, hogy védjem őket meg Zolival szemben. Ő meg néha nagyon türelmetlenül követelt személyi vagy szerkezeti változásokat. Ahhoz képest, hogy úgy kezdtük, ő majd ott kereng körülöttünk, olyasmibe is bele akart szólni, ami tényleg az én szakmám. Néhányszor engedtem, és kiderült, hogy vakvágány, néha meg neki lett igaza.

- Mit kell elképzelni? Fizetésemelést a harmadik csellistának? 

- Hogy kit vegyek föl egy menedzseri feladatkörre. Amennyire elképesztő agykapacitása volt, annyira gyermeki és megvezethető volt sok tekintetben. Azzal a szólammal, hogy megvédünk, majd méltó helyedre kerülsz karmesterként, vagy jobb leszel, mint X, Y vagy Z, bármire hajlandó volt, és elbűvölten ment az illető után. Én meg hideg fővel, kívülről láttam, hogy ez blöff, blabla, ebből nem lesz semmi. Mikor egy nagyon költséges ötlettel állt elő, mondjuk egy Strauss-operával, ami itthon nagyon csekély érdeklődésre tartott számot, mi viszont nem játszunk en suite operákat... Most az igeragozással vigyáznom kell... szóval a Filharmonikusok nem játszik en suite operákat. Ahhoz hogy egy vagy két előadásra nagyon nagy pénzeket költsünk, az az én felelősségem volt. A vitáink innen is eredtek. Elmondtam neki, hogy a te felelősséged zenetörténeti, megírják majd, hogy jól vagy rosszul dirigáltál. Az én esetem ennél jóval egyszerűbb, a magánvagyonommal felelek a jogszabály szerint. Ad absurdum: én kerülök a börtönbe, te pedig kapsz két rossz mondatot egy kritikában. Ezen vagy röhögtünk egy nagyot, vagy napokig tartó feszültség volt köztünk. Aztán, amikor egy Strauss-opera egy pianissimóval véget ért, és nem tudtuk, hol vagyunk, a földön vagy az égben, és mi a fontosabb, a zene vagy a szöveg, akkor úgy voltam, mint egy rossz szerető: ha megversz is imádlak én.

- Gondolod, hogy Zoli becsvágyának elegendő volt a hazai tér? Vagy vágyott arra, hogy meghívják New York-ba vendégkarmesternek, újévi koncerten mutathassa meg a világnak, mit nem vettünk észre Johann Strauss keringőiben?

- Igen, de ő erre alkalmatlan volt. Az utazó karmesteri szokás, ahol ügyesen taktírozó karmesterek látogatnak el zenekarról zenekarra, és elfogadható, takaros koncerteket dirigálnak, kiveti magából az olyan karmestereket, akik igazából nem is karmesterek. Azt tudni kell, hogy az ő produkciói úgy jöttek létre, hogy a hazai és külföldi koncertéletben elfogadott próbaszám három-négyszeresével futottunk neki egy-egy előadásnak. Nem csak azért, mert az ellenségei logikáját követve, nem volt birtokában azoknak a képességeknek, amelyek egy átlagos vidéki operakarmester esetében is átsegítik a produkciót a legnehezebb pillanatokon is, hanem mert az utolsó, tökéletesnek érzett hangig gyötörte a zenekart is. Ezt ma nem tudják biztosítani. A londoni zenekarok egy Mahler 9. szimfóniának adnak egy próbát meg egy főpróbát. Egy bizonyos színvonal alá soha nem süllyednek, de nem is tudnak túlemelkedni egy meghatározott nívón. A rendkívüli, ünnepi pillanat ritkán adatik meg nekik. Rettenetesen sokat játszanak, hogy egyáltalán fönn tudjanak maradni, de ehhez nem költhetnek túl sokat. Nálunk szép magyar szóval Spielgeldet kapnak a muzsikusok, hogy ne kelljen elmenni haknizni. Ennek előnyös tulajdonságai érvényesülnek ugyan, de amikor Zoli egy Strauss operához 18 próbát kért, akkor köhögtünk a gazdasági igazgatóval, nehogy csőd legyen. 18 próbát nem tudtak neki a Bécsi út másik végétől biztosítani, ugyanakkor az a mód, ahogy vezényelt, kevés volt ahhoz, hogy a zene mélyére juttasson egy finn vagy egy belga zenekart. Ezért nem volt neki nagy nemzetközi karrierje - pedig szerette volna. Kovács János mondta a rá jellemző öniróniával: Zoli azért lett karmester, mert rájött, hogy mi milyen keveset tudunk a zenéről. Mi alatt a karmestereket értve. Elképzelhető, hogy Zoli egy felsőfokú intézményben megbukott volna az első félév végén karmestervizsgán, csak az a helyzet, hogy a vizsgáztató bizottság meg nála bukott volna meg mindenből, ami zene.

- Akkor sajnos át kell térnünk a betegségeire. Úgy éreztem a szívbetegség után, hogy már ráadás időket élünk. Egy másik ember jött vissza a kórházból, máshová kerültek a hangsúlyok, más zenék lettek fontosabbak. Nem tudom, ez belülről milyen volt.

- Pontosan ilyen. Amíg nem történt meg vele a betegség, addig Pilinszky szavai voltak érvényesek rá, aki simfelte és dicsérte is azzal, hogy ilyen túridanis. Addig a legjellemzőbb szófordulata az volt, hogy "tudom, tudom". Ami a legtöbb esetben igaz is volt, akár egy személygépkocsi üzemanyag befecskendezési eljárásáról volt szó, akár a szusi és a szasimi közti különbségről. A zenében magától értetődően Gesualdótól Kurtágig és Ligetiig,a költészetben Vörösmartytól Pilinszkyig vagy a kortárs költészetig. Ez a rendkívüli szellemi képesség, amivel áldva és verve volt, nem csak biztonságot adott neki, de egy jó értelemben vett felsőbbségi tudatot is, és azt az érzetet keltette, hogy ő elpusztíthatatlan. És ennek megfelelően is élt, a turnékon éjjel kettőig ott volt a bárban, adomázott vagy vitatkozott, itta a borokat, ritkábban a söröket, de reggel fél hétkor ő volt az első a reggeliző helyiségben, kereste a rántottát vagy a gyümölcslevet. Azt hitte, hogy egy olyan kincsesbánya tulajdonosa, ami kifogyhatatlan. Nem is voltak nagyobb betegségei, mindig azt mondta, hogy ő ezeken gyerekkorában túlesett. És akkor egyszer csak Bartók zongoraversenye közben, egy fortissimónál... Amire azt mondta nekem másnap, hogy biztos rosszul vette a levegőt. Valami elkezdett neki fájni, és a rá jellemző nagyvonalúsággal elkezdte egy fájdalomcsillapító reumakrémmel kenegetni a mellkasát. Amikor kérdeztem, hogy az orvosok mit mondanak erre, azt felelte, hogy az orvosok nem értenek semmihez, nekem kell megmondani nekik, hogy mi a helyzet és mit kell csinálni.Teltek a napok, mígnem egy nagyon jó szándékú altatóorvos rá nem vette, hogy ezt az egyre fokozódó fájdalmat jó volna orvosi eszközökkel kivizsgálni. Innentől Zoli gyorsvonat sebességével rohant a műtőbe, ahol 12 órás operációval mentették meg az életét. Az orvosai dermedten látták, hogy isteni csodával van dolguk, mert az aorta három falából kettő már megrepedt, és ha a harmadikkal is ez történik, a világ legjobb kardiológusai előtt is ott vérzik el másodpercek alatt. Akkor Zoli fejében valami megfordult, és egyszerre csak látta az erdő végét. Ami addig sűrű volt és végtelennek tűnt.

- Fontos lett neki a fia, Krisztián pályája.

- Korábban nem volt mintaapa. Tudom, hogy a gyerekei rajongva néztek föl rá, de hát Künstlerleben. Nem az az apuka volt, aki este hazamegy, olvas egy kis mesét, homlokon csókolja a fiát, és elalszik a gyerekkel együtt, enged neki és megveszi a kiskutyát, együtt mennek el szánkózni. Ilyen nem volt. Most meg egyszer csak a Krisztiánnal elkezdett nagyon sokat foglalkozni, elkezdte a sorsát a szívén viselni. Nyilván valahogy magát látta benne - ezt aztán az élet eldönti majd. A Bartók Új Sorozatot is egy darabig félretette, mert a Straussokkal kezdett el foglalkozni. Ma már tudjuk, mi történt, de előttem is hosszú-hosszú ideig titkolta, hogy miről is van szó. Szemben Esterházy Péterrel, Zoli a nagy nyilvánosság előtt élete végéig titkolta a betegséget. 

- Próbálta.

- Próbálta. Nem tárulkozott ki ebben az ügyben. Nekem is csak nagyon későn szólt, miközben láttam, mi történik, és szerettem volna a nyulat ugrasztani a bokorból.Amikor láttam, hogy parókája van, hogy a megszokott póló helyett ingeket visel, nyilván azért, hogy a stomát rejtse. Elmondtam neki, hogy édesanyánk annak idején vastagbél-műtéten esett át, én hordtam kemoterápiára, stomája volt fél évig, és utána még tizenöt évig közöttünk lehetett boldogan. Ilyenkor ártatlan kék szemével a szemembe nézett, és azt mondta, hogy: nem kéne még egy próba a Strausshoz?  

- Olyasmiről sem lehetett beszélni vele, hogy van-e hite, vagy az élet csak addig érdekelte, amíg el lehetett látni?

- Foglalkoztatták transzcendentális kérdések, engem is kérdezett, hogy hiszek-e abban, hogy más civilizációk figyelnek minket, és igazából csak egy kísérlet vagyunk. Azt hiszem, ha volt hite, az a legkevésbé volt tételes hit. Nem tudok arról, hogy bármely Magyarországon ismert vallás szerint élt volna, vagy annak tételeit követte volna. Inkább valami olyasmi hite volt, amilyen Bartóké lehetett. Azt hiszem, abban hitt, hogy kell valaminek lenni az életen túl. Félig viccesen, félig komolyan mondta, hogy ha odaátra kerül, első dolga lesz, hogy Schuberttől néhány dolgot megkérdez. Mondjuk inkább azt, hogy kinyitott egy kaput a transzcendenciának. Ha van, akkor ő nem zárja be. Ha nincs, akkor ennyi volt. 

- Tudta, hogy meg fog halni? Nyilván egyre romlott az állapota...

- Nem tudom, mennyire szabad fecsegnem mindarról, amit tudok. Volt egy hagyományos terápia, ami nem hozott teljes eredményt, mert addigra a rák már szóródott. Akkor ő is megpróbálkozott az alternatív gyógymóddal, ami nem volt sikeres, és a végstádiumban fordult egy nemzetközi hírű specialistához, aki csak a végstádiumot tudta megállapítani. Akkor már meg akart halni, és ezt ki is mondta. Ez a halála előtt néhány héttel volt.

- Fájdalmai voltak?

- Az utolsó koncertjein alig bírt menni. Nyolc-tíz liter folyadékot csapoltak le a hasából, a lába ödémás volt. A legutolsó koncertjén Győrben a karmesteri pulpitusra sem tudott föllépni. Utolsó beszélgetésünkkor még kapaszkodott abba, hogy néhány hónapja még lesz. Beszéltünk róla, hogy mi az, amit még megtart magának. A Diótörőt nagyon szerette, a Bartók-koncertet... Megbeszéltük, hogy ki más dirigálja a többi hangversenyt. Elbúcsúztunk, és ezután mentem a zenekar után Sanghajba, ahol a két Bartók-mű ment, amit még ő tanított be. A Kékszakállú meg a Mandarin. Amikor csomagoltam, Ázsiában fontos elegánsnak lenni, a fehér ingek mellé tettem be nyakkendőt, és a feleségem mondta, hogy tegyél be egy feketét is. Ez volt az első elfogadhatatlan pillanat, amikor a gyász feketéje és Zoli nagyon közel került egymáshoz. Nem lehet elégszer elmondani, hogy volt abban valami misztikus és transzcendentális, hogy amikor Sanghajban a Mandarin meghalt a színpadon, itt Budapesten akkor halt meg Zoli. Azóta nincsen... és azóta nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nincs. 

- Azt nem értem, hogy sokan még most sem mérik föl a jelentőségét, hogy a személyes ellentétek vagy ellenérzések lényegtelenné válásával, még a halála után sem értik, kit veszítettünk el.

- Pilinszky mondta, hogy Zolival sokan úgy vannak, mint a kapirgáló tyúk az égő csipkebokorral. Nem tudják, hogy mi ez. Nem értik. Most sem.