Strauss hálójában

Nem ott illesztette össze a Fesztiválzenekar a koncert programját, ahol a legkézenfekvőbb lett volna. Lisztet Richard Strauss-szal: ez szép. Ezer kapcsolódás, ha csak a szimfonikus zenét nézzük, akkor a szimfonikus költemények, ha a szabálytalan versenyműveket, akkor, mondjuk az A-dúr zongoraverseny és a Burleszk. Elmélkedhetnénk zenehallgatás helyett azon, hogy Liszt nélkül nincsen Strausss, Strauss nélkül nincsen Bartók, vagy a másik irányba menetelve, Beethoven nélkül nincsen Liszt, Mozart nélkül nincs Beethoven. Mozart nélkül nincsen Strauss, ha ez a zenéjükből nem lenne nyilvánvaló, akkor a névhasználatból lesz az: Sarastro és Zarathustra. De hát nem zenetörténeti órán vagyunk, hanem koncerten. 

Eleinte nem is túl jó koncerten, azt gondolom az élmény alapján, hogy magyar rapszódiát Fischer Iván csak turnémegfontolásokból választ, és nem azért, mert annyira jól érezné magát a népies szimfonizmus világában. Az A-dúr zongoraverseny még bonyolultabb kérdés, mert Dejan Lazicnál mindenképpen jobb szólistát igényel, több erőt és kevesebb pózt. Ugyanazt érezte az ember a szünetben, mint egy nappal korábban a New York Philharmonicot hallgatva: a második rész jobb lesz. 

És tényleg. Vagy ez már az önmagát beteljesítő előítélet? Az ember tudja, hogy az Imígyen szóla Zarathustra azon művek közé tartozik, amelyek nem mutatják meg magukat odahaza, át kell élni őket a koncertteremben. Nincs olyan zenehallgató készülék a világban, amely legalább megközelíteni tudná az élő zenélés dinamikai szélsőségeit, a titokzatos mormolástól a kitörésig, a tánc sodrásától a nagy hallgatásig. Voltaképpen pontosan soha nem értettem a szimfonikus költő Strausst, nem azt, hogy miért keres valami külső forrást az ihlethez, hanem hogy ha már megvan, miért nem hallgat róla, de talán ez egy csapda nála. Nem arról van szó, hogy az épület felhúzása után ottfelejti az állványzatot, hanem csőbe húz minket: gondolj Nietzschére, Shakespeare-re, gondolj rám, és megértesz mindent. A felsoroltak közül ma már Nietzschére a legnehezebb gondolni, csak a torinói ló maradt benne a közös emlékezetben, de hogy Zarathustra miért is táncol Eckhardt Violetta hegedűjére, azt a legtöbben nem tudjuk.

Kedves, sors verte előadás volt, előbb az egyik hegedűs távozott menet közben, aztán a másiknak történt valami a vonójával, ezt egy harmadik pótolta, majd ő is távozott, nyilván a tartalékért. Végül mindenki visszatért, akkor viszont az első pultról esett le néhány kottalap, ezt a karmester rendíthetetlen vezényléssel fölszedte, odaadta volna a hegedűsöknek, de azok nem tartottak rá igényt, így Fischer Iván visszadobta a kottákat a földre. Emberi, és egyáltalán nem túlságosan emberi.