Harminchét, ha jól számolom, harminchetedszer kezdjük el a Tavaszi Fesztivált. Emlékszem az elsőre is, amikor szinte egyedül vitte a hátán a zenei programokat a Liszt Ferenc Kamarazenekar, emlékszem, amikor joggal hőbörögtünk, hogy azért, mert egy teljesen átlagos koncertidőszak fölé odaírják, hogy Tavaszi Fesztivál, még nem leszünk gazdagabbak. És szépen belefutunk az új időkbe, amikor megint csak lehet nyammogni, hogy ez, kérem egy teljesen átlagos két hét, de benne vagyunk a gazdagságunkban, fürdünk Dagobert bácsi zenei kincseskamrájában. Állandó a fesztivál szeptember végétől június közepéig, még mindig félek tőle, hogy egy nap sírva fogunk emlékezni rá, milyen zenei életünk volt. 

Amíg ezen nem kell sírni, sírjunk a nyitókoncerten, amely meglepően tartalmatlan este volt. Soha nem értem, akik a műsorajánlókat és prospektusszövegeket írják, miért nem félnek a valóságtól. Mondjuk a Lausanne-i Kamarazenekarról szólva elmondják, hogy karmesterük, Bertrand de Billy karizmatikus dirigens, a velük érkező zongorista, Pascal Rogé pedig "briliáns". Aztán Billy bá' olyan karizmatikus, mit egy pohár langyos joghurt, Rogé úr meg annyira briliáns, hogy a cikiség határait feszegeti, amikor a zongorát simogatja. A zenekar mintha bármire alkalmas lenne, ha kérnék tőle, de nem kérik, így aztán még utálni sem lehet őket, mert nem unatkoznak kevésbé, mint a hallgatóság. Fesztiválnak egy kicsit gyenge indítás, de mindjárt jobb lesz.