Ez egy elég hülye ügy, én is tudom, csak túllépni nem tudok rajta. Az sz betűről van szó, a beszédhibáról, amely mintha egyre gyakoribbá válna a filmsztárok között. Amit el kellett fogadni, ha operaénekesekről volt szó, mert a hang annyival fontosabb volt a szónál, de azért egy Franco Corelli vagy egy Nicolai Ghiaurov esetében is alá tudta ásni a pillanatot egy-egy lágyra vagy folyóssá változott sz hang. Amennyire hátra lehet dőlni a gyönyörűségtől, amikor a hang, az egyszerű beszédhang az alakítás részévé válik, nem is csak úgy a részévé, hanem meghatározó elemévé, mondjuk Casey Afflecknél, majdnem annyira értetlenül fogadja az ember, amikor a beszéd tisztasága mellékesé válik. Persze, hogy vannak pillanatok, amikor mindezt észre sem lehet venni, de alá lehet hullani a mennyekből, ha Higgins professzor, épp Higgins küszködik a hangzókkal. Tudom, hogy ő nem logopédus, hanem nyelvész, mégis fönnakad egy-egy hosszabb pillanatra az ember szemöldöke, még a fantasztikus orgánumú Jeremy Irons esetében is. (Akik hallották, amikor Jeremy Irons Pesten mondta föl egy társadalmi célú reklám szövegét, nem is ezen akadtak fönn, hanem hogy a művész gyomra olyan hangosan korgott, hogy még a mikrofonba is behallatszott. Nehéz dolog egy életen át gebének maradni.)

A filmsztárokkal amúgy is olyanok vagyunk, mit a gyerekek. Most az egyszer tényleg nem számítanak a belátásaink és józanságaink. Ne színész legyél, hanem valóság. Legyél zseni. Legyél karizmatikus. Legyél magas. Legyen haj a fejeden. Ha kopasz vagy, legyél direkt kopasz. És még véletlenül se legyél selyp meg pösze. Szóval: értem én azt a sok lógó fejet meg mosolytalan arcot, John Malkovich fellépése után. Ez is csak egy ember.