Valami hiányzik. Ennél idegesítőbbet vagy semmitmondóbbat, persze, nehéz megfogalmazni, de nem több és nem tartalmasabb az érzet sem. Jön Denis Matsuev (tudom: Gyenyisz Macujev) jön, mint valami sétáló erdei fenyő, majd beleveri a homlokát a szemöldökfába. Van az egész megjelenésben valami én vagyok az orosz David Hasselhoff (tudom: Dévid Hézelhaf), lenyűgözően magabiztos, ahogy a kemény léptek logikus folyományaként keményen leül és annak is logikus folyományaként elkezdi Beethovent. A-dúr szonáta, késői, nem feltétlenül ez a torkon ragadom a végzetet világ. De nem is ez a magabiztos trallala. Megértem ezt is, végül is így zongorázni, az a folyamatos gyönyörűség lehet, dirr-durr, ugye, milyen klassz. És tényleg az, csak már Matsuev kezd kiöregedni ebből a gyerekes önszeretetből. Mintha ő is érezné, és talán ez hiányzik, valami még nem érkezett el, valami már távolodik. Mi is így hallgatjuk őt, nem csodálkozunk az erején, hangerején, magán a jelenségen, és nem örülünk a bölcsességének, mert az még növőben van. Marad hát a feltételes lelkesedés, nem pont azt mondjuk, amit érzünk. Ámbár a Szimfonikus etűdöket nagyon szépen futtatja diadalra, és ettől mintha az egész interpretáció értelmet nyerne. Várjuk az oroszokat. A második részt.
A második rész pedig eljön, és soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan koncert, amikor Rachmaninovot jobban szeretem, mint Beethovent, de ez ilyen. Miközben Beethoven is végig velünk marad, hiszen Prokofjev 7. szonátájának utolsó tétele számomra egyértelműen Beethoven op. 126 No. 4 bagatelljének továbbgondolása. És látni, hogy tényleg vége az őrületnek, egyfelől eksztázis, másfelől nagyon gondosan fölépített interpretáció. Rohan a szekér a szakadék felé, de kézben van a gyeplő. Ha halálosan zuhannak, csak azért, mert ez is volt a terv.
Muszáj szeretni Denis Matsuevet.
A ráadások sora is Beethovennel ér véget, aztán jön az ajándék Duke Ellington-egyveleg, fölpattanó siker. Ha közönség volnék, önvizsgálatot tartanék. Amennyiben tényleg ez ennyivel jobban tetszik, ennyivel nagyobb hatással van rám, miért nem jazz koncertekre járok?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tnsnames.ora 2017.08.08. 20:19:02
Hogy mennyire ambivalens érzéseim vannak vele, mutatja, hogy mikor itt volt Liszt Haláltáncot játszani a MÜPÁ-ban Liszt-évfordulón, akkor szokásosnál percekkel rövidebb idő alatt zavarta le az alapjáraton sem triviálisan könnyen játszható darabot. Én a falat kapartam a hajszáknál, amikor ízeire szétkapta a zongorát, miközben nem értettem, hogy fiziológiailag mindez hogy lehetséges. Ma már ott tartok, hogy akár kottás videót is tudnék neki csinálni.
PS: Azért egyszer nagyon szívesen olvasnék egy Bogányi csodazongorás posztot, jut eszembe by the way. :) Én értem, hogy miért NEM, de azért ez akkor is reális felvetés. :)
stolzingimalter 2017.08.08. 23:24:04
tnsnames.ora 2017.08.09. 09:04:15
El sem hiszed mekkora örömet szereztél kedves kommenteddel, köszönöm.
Hiába érzem úgy sokszor, hogy óriási potenciál van a kottás videókban a hozzám hasonló laikusok számára a klasszikus zenei titokrengeteg hatékonyabb "támadásához", mégis (túl) sokszor érzem magam elszigeteltnek, "nem-százas" hóbortosnak, dacára minden szívet nagyon melengetni tudó szeretethullámnak, ami leginkább külföldről fut be.
De szerencsére nem vagyok egyedül, vannak már komolyanvehető együttműködő "skalpjaim" még itthon is, például Oravecz György zongorista.