Valami talán van vele, valami baj, kis vagy nagyobb baj, vagy csak az első sorban ülés miatt veszi észre az ember, hogy mennyire izgul. Bejön egy elég szép, némileg esküvőinek ható ruhában, hosszú és fehér, csillog rajta a sok strassz, akkor is, ha meg sem mozdul. A cipője... Hát, ilyen cipőt csak a már mindennel leszámolt pornószínésznők engednek meg maguknak, húsz centi körüli sarok, a talp is megvan három ujjnyi. Már, kinek mekkora ujja van. Yuja-ujjból három. Meghajol, de úgy, mintha lelőtték volna, hirtelen kettéhajlik, egy pillanatra azt hiszem, beleveri a homlokát a klaviatúrába. Leül, úgy elindul a billentyűk felé a keze, tétovázik, aztán belekezd. Nem az, amiről szó volt előzetesen, nem Schubert, hanem Chopin, a 24 prelűd.

Végül is vannak már emlékeim Yuja Wangról, bejön, mosolyog, lejátssza a légypiszkot is, mindenki megőrül érte, hogy csinos, és mégis tud zongorázni, diadalmenet. Most meg elkezdi a prelűdöket, és nagyon komoly, nagyon visszafogott. Voltaképpen nagyon szép, sűrű, furcsa, de nem rossz értelemben. Menet közben is néha érezhető a feszültség, amit eddig nem vettem észre nála, de technikailag végig kifogástalan, a mellettem ülő asszony néha felsóhajt: Wahnsinn.

Közben a régi érzés: mit panaszkodunk a hazai közönségre. Ez itt Bécs, zenei főváros, a legfelkészültebb közönség, Konzerthaus, és mégis van minden, köhögés, telefon, zsebből kiesett tárgyak, műsorfüzet lapozgatása. Csak a koncert végén derül ki, hogy a bécsiek még többet is tudnak, az egyik ráadás a g-moll ballada volna, de közben kóvályognak a hazaindulók meg az ajtóból visszatérők, dübörög a padló, Yuja Wang abbahagyja a játékot, és nem is tudja újrakezdeni, beiktat egy virtuóz ujjpörgetést, csak utána balladázik.

Valami van vele, de nem tudom, baj-e. Alig tud járni ebben a cipőben, de az inkább normális, ez a szorongás, meghajláskor az ajtóra vetett tekintet, meg az, hogy amint elfordul a közönségtől, mintha egy ronggyal törölnék le az arcáról a mosolyt, az kicsit megijeszti az embert. Ámbár: nem kell minket szeretnie, elég, ha mi szeretjük őt.

A második részre új ruhát vesz föl, az eddigi visszafogott helyett olyan mini a szoknyarész, hogy gyakorlatilag fürdőruhában játszik. A cipő marad. Lenyűgözve nézem, ahogy ezzel a pótlábbal pedálozik. Brahms Handel-variációk, az ember összemosolyog a szomszédaival, annyira tudja. Mellettem a hölgy rendületlenül wahnsinnezik, de lehet is felhőtlenül örülni, például annak, hogy nem játssza el a Török indulót, vagy annak, hogy eljátssza a Horowitz-féle Carmen-fantáziát. Ha van is valami baja, zongorázni azért elég jól tud.