Hát ez meg mi? Mindig arra gondolok, hogy reménytelen vendéglők és szerencsétlen kiállításnak otthont adó intézmények ajtajára ki kellene ragasztani valami matricát. Állítsuk meg a Capa Központot. Mert az ilyesmiért, ami a Vittorio Storaro kiállítás, igazán nem illik jegyet szedni. Illetve jegyet még csak-csak. De belépti díjat!
Storaro tényleg minden mozijáró hőse volt a sárgás fényeivel, meg a színészekkel, akiknek az arcát filmezhette, Brando és de Niro, Depardieu és John Lone. Meg Maria Schneider, bár ő talán nem is annyira az arca miatt. Ezekből a filmkockákból készültek a montázsok, olyanok, amilyenek, de még vászonra is nyomtatták őket, iszonyatos kereteket kaptak. Mintha valami átlag körüli-alatti lakberendezési bolt kínálatát néznénk. Vagy a bevásárlóközpontok alagsorát. Hozzá lírai szövegek, meg Caravaggio- és Carpaccio-reprodukciók, hogy miből lett az operatőrbogár. Önmagában ez nyilván érdekes volna, hogy a festészeti örökség hogyan hatott az olasz filmesek fantáziájára, de nem így. Nem így.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.