Volt azért egy olyan jó, vagy legalábbis biztató húsz másodperc Ivo Pogorelich zeneakadémiai hangversenyén. Ahhoz képest, amennyit vártunk rá... Hiszen először talán a nyolcvanas évek elején volt meghirdetve a fellépése, úgyis lemondja alapon vette meg az ember a jegyet vagy a bérletet, és lám, tényleg lemondta. Most meg itt van, és tényleg ő az, a régi frizuráját Rachmaninov-stílusra változtatta, és a Dante-szonátát játssza, jó nagy hangon, súllyal, ahogy nagy és nehéz kezét ráejti a klaviatúrára. Hohó, ebből lesz valami.

Valami lett, de az számomra rettenetesen idegesítő. Barátságtalan, az rendben van, vagy talán nincs rendben, de mindenki maga választja meg, mivel akarja leigázni a hallgatóit. Neki ez a módszere, a távolságtartás, mintha nem lehetne eléggé kihasználni a hallgatók mazochizmusát és megalázottság utáni vágyát. Én vagyok összeköttetésben a szebb világgal, örüljetek, hogy egyáltalán beengedlek titeket, szem- és fültanúk lehettek. De minek vagyunk szem- és fültanúi? Pogorelich egyszerűen unalmassá válik, mindent lassan, nagy jelentőséggel, bombasztikusan zongorázik, mintha a végrendeletét olvasná föl. Közben meg végig azt érzem, hogy ez nem választás kérdése nála, úgy igazán tempósan, sok színnel, egy mű minden oldalát és összetettségét bemutató technikával és változatossággal nem is tudna játszani. A második részben, Mozart c-moll fantáziája alatt ez szinte már komikussá válik, szétesik az egész darab, ahogy a zenei pillanatok függetlenednek egymástól, Rachmaninov 2. szonátája az ő előadásban már teljes hülyítésnek hat, aztán ráadásnak még Sibelius Valse triste, nesztek, ha búsulni akartok. Berúgja a zongora alá a széket, mély fájdalommal az arcán távozik. Mély megkönnyebbüléssel megyek haza.