Egy percet (?) az életünkből

A szokott nagypénteki kérdés: Parsifal vagy passió? Néhány éve majdnem sikerült egyeztetni a kettőt, Parsifal és ha nem is passió, de Feltámadás, Handel korai oratóriuma. Akkor jól sült el, de nem egészséges a rohangálás. És ott volt a veszteség is, az Operaházban Polgár László volt Gurnemanz, mint kiderült, utoljára. Most Bretz Gábor volt, és óvatosan fogalmazva is figyelemre méltóan, egy romhalmaz előadásban; lásd az Amfortast és Klingsort is éneklő Pavlo Hunka puszta megjelenését. És nem lehet tiltakozni, hiszen ez a Parsifal-sors, évente két előadás, amiatt fölösleges új rendezést fizetni, akinek nem tetszik, csukja be a szemét. A díszlet egyébként is vállalható, és már ez is csoda, 1983-ban volt a bemutató. Ez van vagy ez sincsen, akkor inkább legyen ez.

Szóval Parsifal az idei választás, mert Máté-passió ma is lesz, kecske, káposzta, opera és oratórium, péntek és szombat. Nem panaszkodom. Csak azon gondolkodom, hogy miként is került ez a két mű egymás mellé. Nyilván a nagypénteki varázs az egyik ok, a történet a másik ok, nincs is rajta mit gondolkodni, de közben ott van a terjedelem is. Persze, Wagner mindig hosszú, Bachnak meg sok mindent kell elmesélnie, de lehet, hogy ünnepelni csak hosszan lehet? Ha egy missa egyben solemnis is, akkor a zene önmagában is legalább egy órát kell tartson, különben mitől volna ünnepi? De az is kérdés, hogy így mitől ünnepi. Van az ünnepnek valami terjedelmi kikötése vajon? Át kell kerülnünk egy másik tudatállapotba, amelyben már nem személyek vagyunk, hanem a közösség része, ünneplő tömeg, kedves egybegyűltek? Ehhez kell az idő? Van valami ki nem mondott igény, hogy ne egyedül ünnepeljünk, hanem a nagy egész megilletődött részeként? Mi csak az angyalok karának karrá változott nézői és hallgatói lehetünk?

Nem tiltakozom, csak kérdezem: nem a tömeg volt az, amelyik Barrabást kiáltott Jézus helyett? Nem úgy volt, hogy egyenként mindenki Jézust mond, de együtt mégis Barrabást?