Nem erre kellene gondolnom, de másra meg nem tudok: a húsvét és környéke a régizenészek számára olyan, mint a fotósnak az esküvő. A munka ünnepe, nyomatni kell, de mindenkinek van feladat, nincs rendes város Európában, ahol ne játszanának passiót, Mátét vagy Jánost. Ha nem tudnak megrendülni, nem önmaguktól, hanem Bach zenéjétől, vagy akár az eseménytől, amely emlékére a mű íródott, akkor ez lesz belőle. És hogyan lehetne kétnaponta megrendülni.

Az Akademie für Alte Musik, Berlin meg nem állt a napokban.  Frankfurt, Barcelona, Gdansk, Párizs, Budapest. Pech, hogy mi lettünk a vége, mindenki húzna már haza a családhoz sonkavacsorára vagy -reggelire. Vagy ha nem is mindenki, haskörfogat alapján tippelve a karmesterük, René Jacobs biztosan. El tudom képzelni, hogy a turnénak voltak kiemelkedő pillanatai. Nem is kell nagyon elképzelni, kiemelkedő pillanatai, percei a budapesti előadásnak is voltak, csak a passió egésze volt fáradt, rutinos, lelketlen, unalmas, dögletes stb. és stb. Jacobs álmatagon lengeti a kezét, az énekesek meg jellegtelenek és jelentéktelenek. Ez volna a szertartás lényege? Ha nem unalmas, akkor nem is passió? Vagy ez a korhűség? Bachnak is be kellett érnie a lipcsei bestoffal? Nem akarom belehergelni magamat utólag sem. De lassan vége a Tavaszi Fesztiválnak, és egyik tasliból szédelgünk a másikba, ez sem jó, az sem jó, ez nem érte meg, az meg pláne nem. 

Legalább nem mondjuk jövőre, hogy a tavalyi jobb volt.