Athén és Spárta között

Legyőzni önmagunkat. Mondják, mondjuk, szeretjük, tiszteljük, de ha legyőzzük önmagunkat, akkor vajon ki nyer? Nem ez volna a legnagyobb hiúság, nagyképűség, a legfölöslegesebb harc? Hiába veszítek, nyerek. Vagy ez a legnagyobb alázat? Hiába nyerek, veszítek?  

Végre lement a tévében is, amiről már két hete beszélnek, és okkal beszélnek, Simonyi Balázs filmje a Spartathlonról. Aki a két hét ellenére mégsem tudná, miről van szó: 36 órán belül kell lefutni a két város közötti 246 kilométeres távot. A kiindulás, Pheidippidész futása. Miltiádész Leonidászhoz intézett segélyhívása számomra egyértelműen nem valóságos történelmi esemény, mezítláb vagy saruban, aszfaltozatlan, vad utakon, kutyák között, segélyállomások nélkül ezt aligha lehet teljesíteni. Még akkor sem, ha a mai profik esetleg tíz órát is faragnak az időből, és van olyan, aki, játékon kívül, oda-vissza is megfutotta a távot. Mindezt semmiért, vagy nem semmiért, hanem a legtöbbért, egy olajág koszorúért. 

De az beszéljen a futásról, aki tud is róla valamit, és a filmben éppen ez történik: Simonyi Balázs négyszer teljesítette a távot, volt, hogy éppen csak szintidőn belül, volt, hogy bő két órával volt gyorsabb a kötelezőnél. Ő rendezi a filmet, ami már azért is nehéz, mert akkor neki magának nem csak futnia kell, de szerepelni is, beszélni a kamerának, még ha nagyon mást nem is tud mondani az agyvérszegény állapotban, mint hogy ez hülyeség. De megy, rakja a jobbat a bal elé, a balt a jobb elé, dühöng, sír, de megy. A többi szereplő csupa dráma, vagy jobban látható dráma, egy német asszony, akinek meghalt a gyermeke leukémiában, és ahogy mondja, ezt a terhet is vinnie kell magával. Viszi is. Ázva, reszketve. 30 kilométerrel Spárta előtt mondja ki, hogy most nem megy tovább. Egy idősebb francia férfi, aki reméli, hogy egyszer majd megérti, miért is fut, meg a fia, aki enyhe értelmi fogyatékossággal küszködik. És Szabó Béla, akinek már ötször nem sikerült, nem is indulhat a hivatalos versenyen, egy nappal később startol. A célba nem ér oda, úgysincs már cél, de a hegyre, a futókat minimum megtizedelő Parhenio csúcsára most először fölfut.

Mindannyian Szabó Béla vagyunk. Ezt ő is tudja, mondja is, hogy ebből a névből tizenöt oldal van a pesti telefonkönyvben. Persze, nincs belőle. Telefonkönyv sincs. De Szabó Béla azért van, semmihez sincs tehetsége, mondja, csak szorgalma. Javítok: bár mindannyian Szabó Béla volnánk. Mikor húsz kilométerrel a cél előtt kiszáll, azt mondja, oda akartam tenni magamat. Aztán egy hosszú másodperc után folytatja: de oda is tettem. Ő egyébként a film utolsó kockája is, megváltoztatták a szabályokat, 2016-ban újra indulhatott a hivatalos versenyen is. Mivel a célba érkezéséről nem mutattak képet, azt feltételezem, hogy megint nem sikerült.

Nekem ez a film lényege. Sziszüfosz boldogsága, hogy legurult a kő, mehetek vissza. Kezdhetem elölről. Nyerni annyira közönséges. Célba érni annyira logikus, ha már elindultunk. De odatenni magunkat, elbukni, fölállni, az soha véget nem érő kaland. 

Közben nem felejtem el, hiszen erről akartam írni, hogy az amatőr futók állandóan elkeverednek a maguk teremtette világban. Emlékszem, amikor Moós Gergely blogjában (remélem, az övében, és nem valaki máséban) olvastam, hogy ő szívesen meghalna futás közben. Láthatóan elkapta a gépszíj, ha ilyeneket mond. Azért kezdett el futni, hogy lefogyjon, hogy egészséges legyen, hogy ne haljon meg. Még ha változnak is a célok menet közben, ennyit nem változhatnának. Mindent el lehet felejteni, csak azt nem érdemes, hogy a legnagyszerűbb futás is csak futás. Nem erről szól az élet, már ha nem vagyunk sportolók. Csak modellezzük magunknak a veszélyt, a feladatot, a teljesíteni való célt. De nem cél a cél, csak edzés. Hogy pontosan mire edzés, azt nem tudom megmondani. Talán úgy vagyunk vele, mint az önvédelmi sportok mesterei: azért ütjük a levegőt, mert azt reméljük, hogy így elkerüljük a legrosszabbat, és nem kell embertársunk testét ütni.