Melyik estére kéri a jegyet, kérdezte a pénztáros, én meg azt mondtam, mindegy. Mire rájöttem, hogy nem mindegy, már késő volt: arra adott, amelyiken a tévé is kint volt. Nem is tudom, melyik tévé, mert valami koprodukciónak látszik a közvetítés. Nincs éles kép, ami magyar kamerákra utal, viszont kétnyelvű a stáblista, és Humphrey Burton a rendező. Körülbelül ismerős minden beállítás és képkivágás: tudta a felelős, milyennek akarja láttatni magát a karmester. Videomagnó? Hol van az még. Így aztán kettő helyett csak egyszer láttam a koncertet. Viszont most, a húsvéti ismétléskor (m3) elmondhatom, hogy én is ott voltam. Jobb hátul, az erkélyen.

Rosszabbra emlékeztem. Bernstein csodálatosan kézben tartja a Schumann-szimfóniát, nincs egy pillanat, amikor kihagyna a figyelme, viszi magával a zenekart. Megkockáztatom, hogy akkor is föl lehetne ismerni a művet, ha hang nélkül adnák - már akinek van szeme az ilyesmihez, és elég jól ismeri Schumannt. Teátrális? Igen, és ha valaki nagyon szeretne problémázni, akkor hozzáteheti, hogy Bernstein nagyon Mahler felől közelítette meg a darabot, főleg a harmadik tételt, de Schumann szimfóniáihoz egyébként is annyira nem egyszerű megtalálni a kulcsot, hogy örülhetünk. Olyan, mintha értenénk. Emlékszem még a könnyű nevetésre, amely végigsuhant a közönségen, amikor a második tételbe kezdtek: akkoriban ez volt a Tv-Híradó második kiadásának zenéje, erre mutatták a hízlaldában sétálgató kommunista vezetőket. Egy ismerősöm így maradt le a koncertről: a kádban ülve azt hitte, még a híradó megy a szünetben. Mire gyanút fogott, már a ráadásnál tartottak. Brahms 6. magyar tánca, rock and roll változatban riszáló maestróval. Előtte látni, hgy nincs tökéletes fizikai állapotban, nagyon izzad, nagyon kell törölgetnie magát, kimerült, időnként szinte elhervad az arca, de újra és újra erőt merít a zenéből, és ilyenkor érti meg az ember: ha teátrális, akkor azért, mert először saját magán kellett segítenie. Eljátszani a mosolygós, boldog és örökké ifjú, mozgékony karmestert, akinek kimeríthetetlenek az energiái. Közben meg arról beszél a szünetben, hogy megmondta a Prédikátor is: háromszor húsz év és még tíz. Ennyi az ember élete.

Hatvanöt éves volt. Visszajött Pestre, az 1948-as sikereit felidézni. Amikor a közönség a második részre már megtöltötte a Zeneakadémiát, amikor előadást rögtönzött a koncert után az öltözőben, amikor vállukon vitték el a szállodába. Talán ebből is erőt merített: valaha ennyire szerettem a zenét is, az embereket is. A műsor is majdnem ugyanaz volt, mint akkor, csak a Ravel-zongoraerseny helyett vezényelte a Divertimentót, saját művét. Szóval: látni a szomorú szórakoztatót, akit szorongat a halál. Talán nem is a halál, csak az idő, az öregség. Most jut eszembe: a Schumann-szimfóniát a Zeneakadémián is póbálta a növendékekből alakult zenekar élén. Egy pillanatban leugrott a pódiumról, hogy a széksorokból hallgassa, hogyan szól a zene. Amikor vissza akart mászni, valaki odalépett, hogy segtsen neki, de ő elhárította. Egyedül is megy.  

Háromszor húsz év és még tíz. És még kettő.